Gondolatok a védőoltásokkal kapcsolatos bizonytalanság megértéséről, és a saját portánk előtt söprögetésről
Ferenci Tamás (tamas.ferenci@medstat.hu)
„Márpedig ha így van, akkor nem segít az, ha fejeket törünk be, vagy, ahogy néhányan már követelik, fejeket veszünk, hanem az számít, hogy tudjuk-e befolyásolni a történeti indítóokokat és törvényszerűségeket.”
(Horst Herold, idézi Stefan Aust)
Korábbi írásaim:
- Gondolatok a járványügyi adatok közléséről
- Gondolatok a favipiravir hatásosságáról, és a tudományos véleménynyilvánítás szabadságáról
- Gondolatok a járvány elleni védekezés értékeléséről, és a járvány hatásának vizsgálatáról
A védőoltások „mellett” vagy „védelmében” született cikkek gyakran követnek egy jellegzetes mintázatot: történeti példákon keresztül bemutatják az oltások sikereit, elmondják, hogy milyen jól működik a fekete himlő elleni oltás, a kanyaró elleni oltás, a járványos gyermekbénulás elleni oltás. Elmagyarázzák, hogy az éppen tárgyalt oltást hány emberen tesztelték, hogy milyen precízen dokumentálták annak minden részletét, hogy nincs is benne élő kórokozó, nagyon hatásosnak bizonyult, nem merült fel érdemi biztonsági aggály és így tovább, és így tovább. Esetleg kiegészítve a „népszerű tévhitek” cáfolatával, elmondva, hogy a keringő történetek bizonyos mellékhatásokról miért nem helytállóak.
Megelőlegezem írásom egyik központi állítását: komoly fenntartásaim vannak e kommunikáció működőképességét illetően (ironikus módon ráadásul leginkább pont azon csoportok elérésében, amire gyakran kifejezetten szánják). Miért, nem stimmelnek a fenti kijelentések? De, stimmelnek. Csak ennek nem túl sok köze van ahhoz a problémához, hogy miért van ennyire jelen a védőoltásokkal kapcsolatos bizonytalanság és a védőoltás-ellenesség.
A probléma a fenti típusú érveléssel, hogy van mögötte egy háttérfeltételezés, ami megítélésem szerint egész egyszerűen nem igaz: az, hogy az oltásellenesség oka a fenti tények nem ismerete, vagy legalábbis nem elfogadása. Nem azt mondom, hogy ne lenne valamennyi szerepe ezeknek a tényezőknek is az oltásellenesség kialakulásában: a tudáshoz, ismeretekhez való demokratikus hozzáférésnek, illetve a hozzáférés hiányának is lehet szerepe és van is, ahogyan a háttérismeretek meglétének vagy hiányának is. Megjegyzem, hogy szerintem még ez sem kizárólagosan az egyén felelőssége mentén értelmezhető, ráadásul a probléma ennél sokkal összetettebb, aminek ez csak egy kis jelentőségű komponense.
A fenti érvek szájbarágós elmagyarázása ugyanis azt sugallja, hogy az oltásellenesség az valamiféle „irracionális” dolog (hiszen ugyebár a fekete himlő meg a kanyaró, egyébként is milyen jól letesztelték stb.), sőt, ennek fényében lényegében „érthetetlen”, hogy miért lehet valaki oltásellenes vagy bizonytalankodó, és ha mégis az, akkor annak a magyarázata csak az lehet, hogy nem áll rendelkezésére a megfelelő információ, vagy azt nem képes értelmezni.
Ezt az érvelést egy tipikus mintának látom, ami akkor jelentkezik, ha valaki kívülről, valódi megértés nélkül megpróbálja megsaccolni, hogy miért van oltásellenesség, majd ezzel a megsaccolt képpel nekiáll vitatkozni.
Tudom, mert én pontosan ugyanezt csináltam annak idején.
Szabályosan rossz érzésekkel idézem fel, hogy tíz évvel ezelőtt hogyan kezdtem bele a védőoltásokkal kapcsolatos vitába: magas lóról, lenézően beszélve, annak biztos tudatában, hogy ez csak egy maroknyi idióta, akik azért írnak ilyeneket, mert idióták, és két feladat van, egyrészt a lehető legvitriolosabban rögzíteni ezt a tényt, másrészt elmondani, hogy az idiótaságukkal szemben mi a valóság.
Mentő körülményem, hogy az információkat összegyűjtő, rendszerező és leíró tevékenységem eredményei reményeim szerint a mai napig hasznosíthatóak. Azonban ha tenni is akarunk valamit a helyzet megváltoztatásáért, akkor jóval többre van szükség a valós tények rögzítésénél, ami bár valóban nagyon fontos komponens, de csak az első – és talán legkönnyebb – lépés. De ha a probléma eleve sem az, hogy nem tudnak a tényekről, vagy nem törődnek velük, vagy nem értik a tudományt, akkor ezek elmondása, elmagyarázása, bár szükséges feltétel, de önmagában nem lesz megoldás.
Ahhoz, hogy tudjuk mit kell tenni, végre kell hajtani egy egyáltalán nem könnyű, de nagyon fontos feladatot, amit láthatólag sokan meg akarnak spórolni: meg kell érteni a védőoltás-elleneseket. Nem megsaccolni kell az oltásellenes értékekkel rendelkező csoportok cselekedetei és kommunikációs aktusai mögött meghúzódó attitűdöt, hanem meg kell ismerni azt. Beszélgetni kell. (Nem tévévitában a hangadókkal, hanem egy kávézóban a „mezei” oltásellenesekkel.) Tudom, ez nem könnyű, egyik oldalról sem. Sokan nem szívesen vesznek részt ilyenben, van, aki azt gondolja – szerintem kevés kivételtől eltekintve helytelenül – hogy már ezzel is legitimálja a védőoltás-ellenességet, mások attól tartanak, hogy megalázzák őket, csak azért, mert kérdéseik vannak (és a legrosszabb, ha nem alaptalanul, hiszen ez csak még tovább löki őket és fokozza a bizonytalanságukat), más próbálja, még ha tudattalanul is, kerülni, hogy a világképével összeegyeztethetetlen információkkal szembesüljön.
Ki kell kérni pszichológus, szociológus véleményét, sőt, multidiszciplináris kutatásként kell ezt kezelni. El kell olvasni az irodalmat. Meg kell érteni.
Az én személyes véleményem szerint ez egyébként is fontos, a társadalom, a közösség érdekében, azért, hogy az országban ne újabb és újabb törésvonalak válasszanak el embert az embertől, de ráadásul van még egy szempont: a hatékony fellépés megtervezése. A valódi okok, motivációk megértése ugyanis azért is fontos, mert közvetlen ráhatással bír arra, hogy mi a megfelelő válaszlépés. Az előbbi kérdések tárgyalása már csak emiatt sem elméleti okoskodás: a hibás diagnózis hibás terápia-választáshoz vezet; hosszú távon csak az teszi lehetővé a hatékony fellépést, ha megértjük a mozgatórugókat.
Az oltásellenesség valódi oka – mind a mostanra kialakult személyes véleményem, mind az idevágó szociológiai és pszichológiai irodalom elég egységes álláspontja szerint, amelyre még utalni fogok – a legutolsó sorban az, hogy az oltásellenesek nem hallottak róla, hogy a fekete himlő legyőzése milyen sikertörténet, vagy, hogy mondjuk azt hiszik, hogy élő vírus van a mostani koronavírus elleni oltóanyagokban. (És ebből fakadóan ezek elmagyarázása sem segít sokat a helyzeten, de erről majd kicsit később.)
Igen, van tudáshiány, de ez nem magyarázza, még csak nem is különösen fontos tényezője annak, hogy miért van bizonytalanság a védőoltások kapcsán, miért van oltás-ellenesség. Az attitűdöket jobban megismerve rájöhetünk, hogy a valódi, lényegi magyarázat teljesen máshol van.
Kezdjük először a motiváció kérdésével. Szerintem övön aluli (vagy talán inkább saját magunk felsőbbrendűségének jól eső visszacsatolását szolgáló?) az arra való hivatkozás, hogy az ilyen nézetek hirdetésével mindenféle, betegségeket megelőző és gyógyító, meg a védőoltások káros hatásait eltüntető termékeket reklámoznak, és akarnak így eladni embereknek. Igen, ilyen is van: a védőoltás-ellenesek 1%-a. Igen, a hangadóknál sokkal több, de ott se hinném, hogy meghatározó nagyságú csoport lenne.
Rögzítsük: az oltásellenes nézetek mögött a szándék túlnyomó többségében nem rosszindulatú, nem pénzszerzés, hanem tényleges, őszinte meggyőződés, és nem manipulatív (még csak a ’cél szentesíti az eszközt’ értelemben sem).
Halkan megjegyzem: az sem igazán helytálló, hogy „ők” nem „tényekből vonnak le következtetéseket”. A gondolkodási struktúráik valójában nem térnek el olyan lényegesen, mint azt néhányan hinni szeretnék, sokkal inkább az okozza a különbséget, hogy más premisszákból indulnak ki. Ami egyúttal azt is maga után vonja, hogy koheresnek és racionálisnak látják a világképüket, már csak ezért is teljesen felesleges arra hivatkozni, hogy „nem racionális”, amit mondanak. A torzító pszichológiai jelenségek – kognitív disszonancia, megerősítési torzítás – természetesen fellépnek, de mint tudjuk, ez nem olyasmi, amit maga az alany érzékel. Amit „csalás”-nak látunk, az a legtöbbször nem az. Inkább arról van szó, hogy a tudományos eredményeket egy bizonyos szemüvegen keresztül nézik – ettől még törekednek a valóság megismerésére, csak ezen a szemüvegen keresztül; például az előzetes álláspontot megerősítő eredményt szó nélkül elfogadják, és jó értékű kutatásnak gondolják, míg a korábbi meggyőződéssel szembenő cikket nagyon alaposan megnézik, hibák után kutatva, ha azt nem találnak, akkor megkérdőjelezik az alapján, hogy ki írta stb. De nagyon fontos hangsúlyozni egyrészt, hogy ez egy tudattalan folyamat, másrészt, hogy mindenkiben pontosan ugyanúgy jelen van! A dolog fordítva is ugyanúgy működik (a vakcináról jót mondó cikket minimális vizsgálattal elfogadja valaki, míg a problémát felvetőt nagyítóval nézi végig hibákat keresve, védőoltás-ellenes aktivistának bélyegzi a szerzőket stb.). A legjobb amit tehetünk, hogy igyekszünk legalább odafigyelni erre magunkban, és tudasítani e jelenség jelenlétét: tudatossá tesszük, hogy mi a korábbi meggyőződésünk, és odafigyelünk arra, hogy ez hogyan befolyásol minket, amikor cikkeket olvasunk és ítélünk meg.
Továbbmenve, annak sincs sok teteje véleményem szerint, hogy a különféle oltásellenes celebek tevékenysége miatt hüledezzünk, arra hivatkozva, hogy hány embert vezetnek félre. Egy fontos dolgot muszáj megérteni: ezek az oltásellenes „sztárok” sokkal inkább következményei, mint okai a társadalomban meglévő oltásellenes érzületeknek. Ebből fakadóan minimális a haszon abból, ha rajtuk füstölgünk, pláne, ha a rendőrrel vitetjük el őket, mert ez semmit nem segít az alapproblémán, sőt, valójában kicsit még ront is rajta, mert mártírrá teszi őket a saját táboruk előtt, ami csak még jobban emeli a hitelességüket, hiszen ez illeszkedik a narratívájukba. Természetesen nem vitatom annak jogosságát, hogy – pláne egy éppen zajló, közvetlenül emberéleteket veszélyeztető járvány esetén – akár a jogi fellépésnek is helye lehet, ám úgy vélem, hogy ezt a legextrémebb esetekre lehet csak fenntartani, és a legszűkebb körben (értve ezt mind személyeket tekintve, mind időben). Megjegyzem, még a legextrémebb esetekben is csak akkor gondolom, hogy van morális alapja a rendőrség bevonásának és hasonló lépéseknek, ha előtte az állam a legjobb tudása szerint minden lehetséges, egyéb lépést megtett a védőoltás-ellenes tévhitekkel, álhírekkel, rémhírekkel szembeni fellépésre. Egy demokratikus társadalomban a rendőrség, a feljelentés 'ultima ratio' jellegű eszköz, és mint ilyen, csak akkor használható, ha már minden más eszköz alkalmazásra került és sikertelennek bizonyult.
Utaltam rá korábban, de rögzítsük újfent: nem igaz, hogy az oltásellenesség alapvető magyarázata, hogy az oltásellenesek tudatlanok, irracionálisak, tudomány-ellenesek, vagy nem érdeklik őket a tények. Halkan teszem hozzá: nehéz nem észrevenni, hogy ez ráadásul egy nagyon kényelmes álláspont is, hiszen ha ez a helyzet, akkor tényleg megspórolható a más perspektívák megértése. (Néha mondják ugyan az ezt képviselő nyilatkozók is, hogy „meg kell érteni” vagy „be kell vonni” őket, de kérdés, hogy ezt mennyire gondolják komolyan, hiszen ha ugye valaki tudatlan, vagy irracionális, vagy egyszerre mindkettő, akkor azon mit kell megérteni, pláne bevonni...?) Az erre alapozó kommunikáció egyébként, félreértés ne essék, az eleve is egyetértő tábor körében alkalmas a megerősítésre. Ennyiben tehát nem lehet azt mondani, hogy teljesen működésképtelen, csak az a gond, hogy pont azok körében lesz a legkevésbé működőképes, akiknél a legfontosabb lenne, hogy működjön, és akik irányába általában célozzák ezeket az üzeneteket.
Eddig azt soroltam, hogy mi nem, vagy nem igazán a magyarázat. De akkor mi az, ami igen, vagy inkább?
Először is, az oltásellenes attitűd egy szociokulturális jelenség, és mint ilyen nem (csak) egyéni szinten vannak okai: ez legalább annyira szociológiai kérdés, mint pszichológiai. Azonban a számos okból kiemelkedik az a tényező, ami önmagában is szerepet játszik, és egyúttal a többit is gyakran triggereli: a bizalomvesztés. Nem is feltétlenül az adott konkrét védőoltásban, de még csak az sem biztos, hogy a védőoltásokban általában, hanem az intézményekben, a hatóságokban, az orvostudományban (sőt, a tudományban általában), az egészségügyi ellátórendszerben, a tudósokban. A probléma nem a tudáshiány, hanem a bizalomhiány.
Ezt a tételmondatot kritikusan fontos jól alátámasztani, empirikus eredményekkel is, hiszen ez az egész későbbi tárgyalásom és javaslattételem alapja. A szerintem legjobb forrás erre egy nemrég megjelent, kitűnő könyv, mely 250 oldalban, sok száz irodalmi hivatkozással, nagyon alaposan, de közben jól olvashatóan érvel a fenti állítás mellett, ez Maya Goldenberg-től a Vaccine Hesitancy: Public Trust, Expertise, and the War on Science (University of Pittsburgh Press, 2021, https://upittpress.org/books/9780822966906/) című mű. Nem tudok róla, hogy lenne vagy készülne magyar fordítása, sajnos; de a főbb gondolatai megjelennek ebben az írásomban.
Ha elfogadjuk ezt az állítást, akkor a következmény már közvetlen: valójában a bizalom építése és megerősítése a kulcs. A bizalmat azonban kiérdemelni kell. Az olyan mondatoknak, hogy „a tudósokra hallgassunk!” nem sok teteje van. Miért rájuk hallgassunk? Ez a kérdés! Kellemes – és a helyzetet lényegesen megkönnyítő – lenne azt gondolni, hogy az orvostudomány, illetve az orvostudományi kérdésekben vett igazság egy konkrét, jól definiált dolog, amit az egyéni, anyagi, politikai érdekeken felülálló orvosok és tudósok objektíve megállapítanak, csak sajnos nem ez a helyzet. (Ebből is látszik, hogy ennek a „a tudósokra hallgassunk!” mondatnak szerintem igazából még értelme sincs túl sok; mégis, kik azok „a tudósok”? Honnan tudom, hogy valaki tudós? Biztos, hogy az ilyenek mind pontosan ugyanazt mondják? Ha nem, akkor melyikre hallgassunk?) Hasonlóképp nem sokat segít annak hangsúlyozása, hogy ez a „tudományos konszenzus” és ennek minden oldalról történő alátámasztása, hiszen a probléma eleve sem az, hogy nem hiszik el, hogy ez a tudományos konszenzus, vagy nem értik meg a tartalmát, hanem az, hogy hiányzik az a bizalmi alap a konszenzus mögötti tudományos rendszer irányában, ami ahhoz kellene, hogy számukra ugyanazt jelentse a konszenzus léte, mint azok számára, akik erre hivatkoznak. Mivel ez az egész rendszerrel kapcsolatos attitűd, így rögtön érthető, hogy miért nem ér el semmit az, ahogy egyes nyilatkozók kényszeresen felsorolják és kiíratják az összes tudományos címüket, fokozatuk, beosztásukat: a probléma nem abban van, hogy az oltással kapcsolatban bizonytalanok nem hiszik el, hogy a nyilatkozó kellően felkent papja ennek a területnek (amit ezek a címek igazolnak), hanem az, hogy a kellő felkentség számukra nem sokat jelent. Mindeközben egyébként még csak az sem feltétlenül igaz, hogy általában elutasítják a szakértelmet, a szakértőket vagy a fehér köpenyt, sőt, sok esetben pont hivatkoznak arra, hogy az általuk elfogadott személyek milyen neves kutatóintézetben dolgoznak, hol voltak tanszékvezetők, akik sokszor kimondottan fehér köpenyt öltenek magukra a nyilatkozathoz. Itt is ugyanoda lyukadunk ki: a probléma nem a szakértelemmel magával van, hanem a bizalom hiányával. Azon pedig semennyi tudományos cím nem segít. (Sőt, akár még ronthat is, ha a nyilatkozó – még számomra is rendkívül visszatetsző módon – kimondottan hivatkozik is arra, hogy e címek önmagukban hitelesítik a mondanivalót.)
Mondani persze könnyű, hogy a bizalom építése és megerősítése a cél, de megvalósítani annál nehezebb lehet. A bizalom ugyanis sokkal-sokkal több dolgon múlik mint egyszerűen a tudományos bizonyítékokon: a bizalom egyszerre tudományos, pszichológiai, szociokulturális és politikai kérdés, amelynek minden komponensére tekintettel kell lenni az ezzel kapcsolatos tevékenységünk során, legyen az bármi a népegészségügyi üzenetformálástól a tévéinterjú adásán át az orvosi rendelőben vagy épp munkahelyen történő beszélgetésig. A kérdés ráadásul sokszor többről szól mint egyszerűen a vakcinákról: gyakran ez csak egy megjelenése egy sokkal szélesebb kérdésnek. Az egyéni szabadságjogok és a közösség érdekeinek ütközése, hogy az állam mennyiben avatkozhat be életünkbe vagy a gyereknevelésbe, a tudomány mennyiben szolgál köz-, és mennyiben magán érdekeket, technológia és természet viszonya – a probléma gyakran ilyen és ehhez hasonló kérdések kontextusában jelenik meg, és világos, hogy ebben aligha lehet egyszerűen immunológiai érvek alapján dönteni, naivitás is lenne mást várni.
Miközben a fentiek első hallásra nem túl biztatóak, egy pozitív vetülete azért van a dolognak: míg a hagyományos modell azt sugallhatja, hogy egész egyszerűen nincs mit tenni, az alternatív felfogás azt mutatja, hogy igenis van lehetőség a méltatlankodáson (és esetleg a hatósági beavatkozás követelésén) túl – még ha ez nem könnyű is, sőt, de a probléma átkeretezésével új lehetőségek is feltárulnak.
Ezzel jutunk el a talán legfontosabb kérdéshez: mit tudunk tenni? Hiszen ehhez kell a valódi okokat megérteni; ezért lényeges az egész fenti diszkusszió: egész más következik abból a modellből, amiben az oltásellenesek tudatlanok és irracionálisak, meg abból, ami a bizalomhiányra helyezi a hangsúlyt. Az első esetben egyszerűen egy jó nagy tölcsérrel bele kell tölteni az emberek fejébe az információt (aztán ha ennek ellenére mégsem értik meg, méltatlankodni, hogy tudomány-ellenesek, esetleg hatósági intézkedést követelni). A valódi helyzet mellett azonban jóval kevésbé látszik első ránézésre, hogy mi a megoldás. Már hallom is, hogy „persze, hogy fennáll a bizalomhiány, mert a politikusok hazudnak, meg egyébként is dől a sok össze-vissza hazugság az internetről, de én ezzel semmit nem tudok kezdeni”, de azt hiszem, hogy ez a könnyebbik végén fogja meg a problémát. Valójában nagyon is lehet mit tenni. A legkevésbé sem állítom, hogy ez könnyű, de igenis, bárki tud tenni. Pláne nem állítom, hogy van tökéletes megoldás: igen, van sok, rajtunk kívül álló, nem befolyásolható tényező – de vannak befolyásolható tényezők is. Azt pedig végképp nem állítom, hogy gyorsan megoldható a probléma, még olyan is lesz, ami inkább évtized alatt elérhető cél lehet. De ha emiatt holnap kezdjük el, akkor egy évtized és egy nap alatt fogjuk csak elérni.
A következő fejezetben egy sor konkrét pontot fogok érinteni, különböző szinteken, egyéntől az államig, de nézzünk előbb pár általános megfontolást.
Az első, hogy differenciálni kell. Vannak bizonytalanok, hezitálók, vannak manifeszt védőoltás-ellenesek, vannak hangadók. (Valójában egyébként pont ezért nem kellene az „oltásellenes” szót sem használni, vagy legalábbis nem általános címkeként; én is csak jobb híján teszem.) Mint az ellenségképeknél általában, az ember hajlamos az ilyen csoportot egy homogén masszaként látni, de ez nagyon távol áll a valóságtól. Differenciálni kell: van, akinek tényleg mindegy mit mondunk – de van, akinek nem.
Meg kell különböztetni a bizonytalanságot, a hezitálást (ami egy attitűd) és az ajánlott vagy kötelező védőoltás visszautasítását, megtagadását (ami egy viselkedés); a kettő persze összefügg, de nem esik egybe. Ha csak a visszautasításra fókuszálunk a népegészségüben, az jó eséllyel félre fog minket vinni: az attitűd és annak alakítása az igazi kérdés.
Más kommunikációs technikát igényelnek az egyes csoportok; kevés nagyobb hibát lehet elkövetni, mint a kettő összekeverését: a legbiztosabb út ahhoz, hogy egy hezitálóból manifeszt védőoltás-ellenes legyen az, ha nekiesünk. Ez garantáltan megerősíti a meglevő bizonytalanságát, és még jobban az oltásellenes információforrások felé fordítja.
Itt kell visszautalnom az információfeldogozást torzító pszichológiai jelenségekre is: ez nem jelent valamiféle „eleve elrendelés”-t, amelyek léte miatt előre tudhatóan és bizonyosan lehetetlen a meggyőzés. Csak arról van szó, hogy megfelelő, erre tekintettel lévő módszert kell választani. Ahogy már sokszor utaltam rá, a naiv módszer nem működik, mert hibás az alapfeltevése, nem arról van szó, hogy fogni kell „a” „valós” tudományos információt és azzal fejbevágni azt, aki arra jár: olyan kommunikációra van szükség, ami tekintettel van az alany értékeire, identitására, és arra, hogy hogyan dolgozza fel az információt.
Ennek itt most csak egyetlen, de talán legfontosabb szempontját emelném ki: amíg azt mondjuk (vagy akár csak érzékeltetjük!), hogy baromnak tartjuk, pláne gyilkosnak (stb.) addig védekezni fog, ami még jobban kizárja azt az információfeldolgozást, amivel remény lenne a meggyőzésére. A megbélyegzés irracionálisként, információ-hiányosként, tudomány-ellenesként, pláne, ha a valódi motívumok megértésének hiányával kombinálódik, zsákutca. Ez végképp igaz a gúnyolódásra, a kifigurázásra, a megalázásra, ami aztán egész biztos nem fogja senki véleményét megváltoztatni – sőt.
Ugyanez kollektív szinten is jól értelmezhető, és egyébként ezért gond a háborús retorika, amelyben az oltásellenesek legyőzendő ellenséget jelentenek, mi pedig az erkölcsi igazság birtokában harcoló hősök vagyunk. Ez szükségtelenné teszi a más perspektívák megértését, így csekély teret hagy a működőképes megoldások megtalálására, ráadásul az ebből fakadó szóhasználat általában kiválóan alkalmas az oltásellenes érzelmek még további elmélyítésére, hiszen visszaigazolja a félelmeket, validálja a bizalomhiány jogosságát.
Azaz röviden: kerülni kell a háborús retorikát, kerülni kell a stigmatizációt, és általában, kerülni kell a ’mi és ők’, a ’jók’ (= tudomány talaján álló, közérdeket szem előtt tartók) a ’gonoszak’ (= tudomány-ellenes, közegészségügyet veszélyeztetők) ellen típusú beszédmódot a megszólalásainkban. Ez csak polarizál, és még lehetetlenebbé teszi az eredmény elérését.
A végére hagytam azt, amit talán sokak gyomra a legnehezebben vesz be, pedig direkt következménye az előbbieknek: elfogadással kell viszonyulni.
A másik alapvető problémám, amit gyakran látok a témát vizsgáló cikkekben, az az áldozat-szerep: hibás a csúnya Facebook, hibás a csúnya közösségi média, hibásak az oltásellenes celebek, hibásak, akik nem bírják felfogni, hogy hány tízezer önkéntesen próbálták ki a törzskönyvezés alatt az oltóanyagot, vagy hogy de hát a kanyaró elleni oltás is működik – mindenki hibás, csak mi nem.
Félreértés ne essék, nem akarok az ellenkezője mellett érvelni, pláne nem ilyen teátrális önostorozó jelleggel, igen, a problémában benne van a közösségi média, igen, valóban mélyítik a problémát az oltásellenes celebek is – de nekem nagyon rossz szájízt ad, ha valaki ezeket úgy veszi végig, még ha teljesen jogos is a velük kapcsolatos kritikája, hogy közben egyetlen hangot nem szól a társadalmi diskurzusba belépő kutatók, orvosok felelősségéről vagy épp az állami szervek felelősségéről.
Öt, egymástól nem feltétlenül elkülönülő – sőt, helyenként kimondottan átfedő – pontban próbálom meg konkretizálni a fentieket. Legtöbbször a mostani koronavírus-járványhoz közvetlenül kapcsolódó vetületekre fogok fókuszálni, de sok minden a mondanivalómból általánosítható. Bár az alapvető fókuszom a védőoltásokon és a védőoltás-ellenességen, védőoltásokkal kapcsolatos bizonytalanságon van, egy olyan helyzetben, mint a mostani koronavírus, egy éppen zajló járvány esetén az ehhez kapcsolódó kérdések nem választhatóak el a járványhoz kapcsolódó kérdésektől. Ennek megfelelően a lenti pontokban is keveredni fognak a védőoltásokkal és a járvány kezelésével kapcsolatos meglátások, de törekedtem arra, hogy ezek illeszkedjenek egymáshoz.
Természetesen a legkevésbé sem állítom, hogy a most következő tényezők teljes mértékben magyarázzák az oltásellenességet. Szó nincs arról, hogy a jó kommunikáció, tájékoztatás, transzparencia önmagában megoldás – a legjobban kommunikáló, tájékoztató, transzparens országokban is vannak védőoltás-ellenesek. Ez azonban csak pláne aláhúzza majd azt a megfogalmazást, hogy ez csak egy kiindulópont! (Persze a fordítottját is érdemes meggondolni. Hányszor hallottam azt, hogy „sajnos egyszerűen nincs mit tenni, ott a Facebook, terjednek rajta a hülyeségek, ezzel nem lehet mit kezdeni!”... Portugália 99%-os felnőtt átoltottság koronavírus ellen. Dánia 92%. Norvégia 93%. Franciaország 94%. Németország 93%. Ezekben az országokban nincs Facebook?! Nincsenek álhíreket terjesztő hangadók?)
Érdemes először is rögzíteni, hogy a bizalomvesztésre sajnos adtak okot egyes „valódi” orvosok, és „valódi” gyógyszercégek is. Szükségtelen sorolnom a gyógyszeripar disznóságait (van, amit én is megtapasztaltam a saját bőrömön is); nagyrészt szerencsére múltbeli példák – de azért közel sem kizárólag.
Azért soroltam ezt a pontot ebbe a fejezetbe, mert azt gondolom, hogy ez is egy részben befolyásolható tényező. Valaki megkérdezhetné: hogy lehet ez egy általam befolyásolható tényező?! (Hacsak nem én vagyok egy gyógyszercég vezetője.) Igen, befolyásolható akkor is, bármely orvos vagy kutató által – mégpedig azzal, hogy beszélünk róla! El kell ismerni a hibákat, a múltból is, és őszintén, nyíltan kell beszélni a jelen problémáiról is.
Nem szeretem azt az attitűdöt, amikor valaki azért nem beszél erről, mert ezzel az oltásellenesek „kezére játszik”. Ha ők azt mondják, hogy a gyógyszeripar disznóságokat csinál, akkor nekünk muszáj azt mondani, hogy minden tökéletesen rendben van? Az, hogy a gyógyszeriparnak milyen befolyása van a tudományos kutatások irányítása vagy a tudományos eredmények közlése fölött, hogy az orvostudomány kommercializálódása milyen hatásokkal bír, hogy a tudományos szereplők milyen anyagi, hatalmi és egyéb érdekütközésekkel bírnak, és hogy ezek az érdekütközéseket hogyan kezeli vagy nem kezeli a jelenlegi rendszer – ezek mind-mind teljesen legitim kérdések.
Úgyhogy épp ellenkezőleg, ha beszélünk erről, az nem a kezükre játszik, hanem kiveszi a kezükből a témát! Azért is kell erről beszélni, hogy ez ne valamiféle tabu legyen, hanem lássák az emberek, hogy ez szerintünk is egy létező probléma, egy megtárgyalható (és megtárgyalandó) probléma, amiről nem csak az oltásellenes weboldalakon lehet olvasni.
Magától értetődik, hogy nem eshetünk át a ló túloldalára és vehetjük át a „gonosz gyógyszeripar”-ozó demagóg nyelvezetet. Ám a problémák feltárása ebben is segít, hiszen láthatóvá teszi, hogy itt nem fekete-fehér kérdésekről van szó. Egyszerre igaz az, hogy a gyógyszeripar csodálatos, életek százmillióit megmentő, szenvedéseket enyhítő, betegségeket megelőző készítményeket adott a világnak (kezdve mondjuk épp a vakcinákkal), és az, hogy vannak etikátlan, a tudományt megcsúfoló, kizárólag a profittal törődő lépései (akár a vakcinák terén is, bár az közel nem a legjobb érintett terület). Ez nem egy olyan kérdés, amiben „oldalt kell választani”, mintha csak az egyik lehetne igaz, pont az lenne a lényeg, hogy képesek legyünk differenciáltan látni, elismerni a vívmányokat, és felhívni a figyelmet a problémákra is.
Az információ szerepe mindkét megközelítési módban, a tudáshiányt és a bizalomhiányt előtérbe helyezőben is fontos. Csak az előbbiben ez inkább egy végállomás: ha leírtuk a tényeket, elérhetővé tettük, de ezek a fránya oltásellenesek mégsem hajlandóak felfogni, akkor az valamiféle irracionalitás vagy tudatlanság; nem véletlen, hogy így könnyű eljutni oda, hogy akkor hatósági lépésre, szankcióra van szükség, hiszen ha ez sem segített, akkor mi mást lehetne tenni...? Az információ elérhetősége a bizalom fontosságára építő megközelítésmódban is kulcsfontosságú, de inkább kiindulópont. Pontosabban szólva egyszerre kiindulópont, és eleme a megoldásnak, abban az esetben, ha közérthető, empatikus, partnerként kezelő stílusban megírt (hiszen ez építi a bizalmat), de még ekkor is csak egy elem. Ebből a gondolkodásmódból ugyanis az következik, hogy a hatékony kommunikációhoz egészen más területeken van szükség lépésekre: az attitűd megváltoztatása a kérdés, nem a „hibás” hiedelmek „korrekciója”.
Fókuszáljunk azonban első lépésben az információkra, hiszen itt is van bőven teendő: végképp nem tetszik az, ha a különféle álhírek, téveszmék kezelése azzal valósul meg, hogy hibáztatjuk, aki ilyet elhisz, esetleg még jól ki is nevetjük.
Egy jó példa, még 2020 nyaráról: egy, azóta igen sok követőt begyűjtő, de akkor még csak alakuló magyar mozgalom írt egy közleményt, melynek egyik pontja szerint a diagnosztizálásra használt PCR-teszt valójában alkalmatlan erre a célra, mert az egyik benne használt szekvencia az emberi DNS része, így „valamennyi teszt képes pozitív eredményt adni mindenféle vírus nélkül”. Túl a teljesen nyilvánvaló kérdésen, hogy akkor miért nem pozitív az összes teszt, a fenti kijelentés bárki számára, aki legalább nagyon nagy vonalakban tudja, hogy a PCR hogyan működik, egy vicc. És tényleg láttam orvos körökből olyan reakciót, ami azon nevetett, hogy ezek azt sem tudják miről beszélnek.
Igen, tényleg nem tudják, de ha jól kiröhögtük magunkat, akkor visszakérdeznék: egyébként az állami szervek honlapján fent van bárhol, hogy mi az a PCR-teszt? Hogyan működik? Mi az alapelve? Természetesen nagyon egyszerű nyelvezettel megírt rövid összefoglalóval, ami természetesen rákattintva kibontható egyre részletesebb magyarázattá, a gyermekeknek szóló verziótól a szakértőknek szóló, hivatkozásokkal ellátott változatig, természetesen illusztráló grafikával, természetesen videóval.
Mert ha nem, akkor szerintem talán nem kellene olyan nagyon jóízűen röhögnünk ezeken az embereken. (És ha már itt tartunk, talán érdemes az „azóta igen sok követőt begyűjtő” kitételen is elgondolkozni…)
Félreértés ne essék: természetesen tudom, hogy nincs arról szó, hogy ha le lenne írva, akkor majd 10 millió magyar megtanulná ebből, hogy mi a hőstabil polimeráz – csakhogy erre szükség sincs. Egyrészt mert a fontos, a bizalom szempontjából is, hogy a lehetősége meglegyen: hogy aki szeretné ezt megtanulni, az megtehesse; ennek biztosítása kutya kötelessége az államnak. A másik, hogy az emberek az információt tipikusan nem direkte fogyasztják, ez tény – na de ez nem azt jelenti, hogy sehogy sem! Hanem újságírókon, szakértőkön, a háziorvosukon keresztül – akiknek viszont szintén hozzá kell férniük a megfelelő információkhoz valahol, amit az államnak kutya kötelessége (egyszerűen, könnyen kezelhetően, jól hozzáférhetően) biztosítania.
A példákat a végtelenségig lehetne folytatni, mindeközben civilek gyártanak – önként, szabadidejükben, hobbiból, ingyen és bérmentve – tájékoztató oldalakat, és államtól független hírportálok készítik, szintén nulla állami támogatással a legjobb és legnagyobb nézettségű tájékoztató, ismeretterjesztő videókat az oltásokról.
Zárójeles kiegészítésként teszem hozzá, hogy a tájékoztatásnak valójában része a szakmai közönség tájékoztatása is. Minden különösebb kommentár nélkül érdemes összevetni, hogy a magyar koronavírus kézikönyv kezelésre vonatkozó része hogyan viszonyul egy nemzetközi példához. De ami különösen gyalázatos, hogy amikor 2020 végén intenzíves orvosok – szabadidejükben, önkéntesen, az intenzíves szakma iránti elkötelezettségükből – próbáltak információt cserélni, hogy begyűjtsék azokat a legelemibb adatokat, amik amúgy más országban nemhogy számukra, de bárki számára letölthetőek, akkor válaszként egy maffiafilmekben látott stílusú levelet kaptak, nehogy véletlenül eszükbe jusson csak úgy adatokat szolgáltatni (még egyszer: amik egy járvány kezelésének alapelemei, és máshol azon szerv honlapjáról tölthetőek le, amelyik nálunk ilyen leveleket írogat, a helyettük ezt a feladatot elvégezni próbáló orvosoknak).
De ne feledjük a bevezetésben mondottakat: ez, tehát az információ elérhetővé tétele még csak az első lépés.
Még egy dolgot hadd hangsúlyozzak az oltások kapcsán, mert rendkívül fontosnak tartom: az őszinte kommunikációt. Ne tagadjuk el vagy söpörjük szőnyeg alá a problémákat, hiányosságokat, a kérdéses pontokat. Ne keltsük azt a látszatot, hogy a vakcinák tökéletesen hatásosak vagy tökéletesen biztonságosak (mert nem azok). Mindig kockázat/haszon mérlegben kommunikáljunk. Ragaszkodjunk a tényekhez, ezen belül is kiemelten: ha valamit nem tudunk, akkor mondjuk azt, hogy ezt nem tudjuk.
Hiszek abban, hogy ez nem rombolja a bizalmat, hanem ellenkezőleg, építi azt. Nézzük meg az élő példát: amikor elindult az oltási program, akkor arra a kérdésre, hogy meddig fog tartani az oltás hatása, miért kellett azt mondani, hogy „biztos vagyok benne, hogy az oltás sokkal tovább tart, mint fél év”? Mindezt májusban, amikor erről még közel nem lehetett erős információnk. Miért nem lehetett azt mondani, hogy fél évig biztos, és most ez is nagyon fontos, a hosszabb távot még nem tudjuk, de folyamatosan nyomon követjük, tájékoztatunk mindenkit az eredményekről, és ezek fényében frissítjük az ajánlásokat? Miért kellett olyanokat mondani (ugyanebben az interjúban), hogy „ennek ellenére van olyan oltás[gyártó], aki azt mondja, hogy hát biztosan kell majd egy harmadik, mert ezt biztos el akarja adni”…? És az vajon hogyan hat a bizalomra, ha pár hónappal később aztán ugyanezen nyilatkozó ajánlja a harmadik oltást? Természetesen magyarázat, korrekció, vagy egyáltalán, a korábbi állításra történő bármiféle reflexió nélkül. Ez hogyan segíti a bizalom építését? Kevés rosszabbat, bizalom-rombolóbbat tudok elképzelni, mint a folyamatos változtatást (két oltás kell, három kell, véd a megfertőződés ellen is, nem véd, nem lehetsz beteg, beteg lehetsz de nem súlyosan), holott ez az egész kérdés alapvetően nem vakcinológiai volt egy pillanatig sem, hanem kommunikációs: nem arról van szó, hogy tudtuk, hogy nem kell három oltás, aztán kiderült, hogy ez a tudásunk hibás, hanem arról, hogy nem tudtuk, hogy kell-e három oltás. Mert nem is tudhattuk, hiszen ennek tisztázásához idő kell – és ez szintén tudható volt előre. Az egész problémakör elkerülhető lett volna, ha a nyilatkozók ezt is mondják.
Nyílt kommunikációt kell tehát teremteni, megmutatva saját sebezhetőségünket is, hogy mi sem vagyunk tökéletesek és azt tudjuk mondani, hogy „nem tudjuk”, és ha úgy alakul, akkor azt mondjuk bocsánat, tévedtem. Hogy ez kevésbé hatékony? Megint, ezredszer is, a rövid és hosszú táv ütközése jön elő: igen, rövid távon lehet, hogy jobb aggálytalan magabiztosságú kinyilatkoztatásokat tenni. Sokkal jobban hangzik azt mondani, hogy ez a védőoltás tökéletesen hatásos, kettő elég, hosszú időn keresztül stb. De hosszú távon ezek mindig visszaütnek: abban a pillanatban, hogy nincs szerencsénk, és valami nem jön be, annál is sokkal rosszabb helyzetben vagyunk, mintha a rövid távon kevésbé jól hangzó „nem tudom”-ot mondjuk. Nem lett volna jobb az őszinte kommunikáció kezdettől fogva? Vegyük figyelembe, hogy a bizalom aszimmetrikus: elveszíteni könnyű, de kiérdemelni nehéz.
A harmadik pont, amit megemlítenék, az, hogy az állami szervek iránti bizalom ügyében mit tesznek maguk az állami szervek.
Mindenekelőtt talán kezdjük a transzparenciával: az, hogy a magyar adatszolgáltatás lényegében minden információt visszatart, hogy elzárja az embereket a legelemibb járványügyi adatoktól is, olyan szinten, hogy az albán tájékoztatás kenterbe veri a magyar adatközlést, az mennyire tesz jót a bizalomnak? Itt talán magyarázni sem kell, hogy mi egyúttal a javítási, jobbítási lehetőség; a hivatkozott cikkem ezt részletesen felsorolja.
Az mennyire növeli a bizalmat, hogy a hivatalos Facebook-oldalon megjelenik egy olyan videó, ami szerint az oltás 360%-kal (!) csökkenti a kórházba kerülés valószínűségét (ez eddig, bár elég furcsa, hiszen a videót nyilván sokan megnézték feltöltés előtt, még nem olyan nagy baj, lehetett egy egyszerű nyelvbotlás is), de amikor egy újságíró rákérdez, hogy ez pontosan hogyan értendő, hiszen ez matematikailag lehetetlen, akkor nem válaszolnak a levelére? Egész egyszerűen nem írnak vissza. A videó a mai napig elérhető, egyetlen hang kommentár, magyarázat, reflexió nélkül. Ráadásul ez a százalék teljesen nyilvánvalóan értelmetlen, így a videó alatt a fél kommentszekció ezen röhög – és nem csinálnak semmit. Így hagyják. Az újságíró leírja, hogy a mondat szerencsétlenségétől függetlenül az oltás azért hat, ezt részletesen elmagyarázza, sőt, még azt is megpróbálja kitalálni, hogy mi lehetett a valódi százalék. Azaz próbálja menteni a helyzetet az állam helyett – miközben az állam arra nem méltatja, hogy egy szót visszaírjon neki. Semmit nem reagálnak a leírtakra (azt sem, hogy ne lenne igaza az újságírónak!), egyszerűen meg sem szólalnak. Ez mennyiben erősíti a bizalmat?
Az vajon milyen üzenetet küld a közvéleménynek (és akkor most a tudósokról nem is beszéltem), ha azt látja, hogy a gyógyszerhatóság mindenféle vita vagy véleménycserére való törekvés nélkül letöltendő börtönbüntetéssel fenyegetett bűncselekmény miatt tesz feljelentést, ha tudósok legjobb tudásuk szerint nyilatkoznak arról, hogy egy bizonyos antivirális szer hatásossága megkérdőjelezhető?
A vakcinák hatékonyságáról nyújtott tájékoztatás gyanánt kiadott rémálom talán szót sem érdemel, de az mennyire növeli a bizalmat az oltásban, hogy ez után pár hónappal kiadtak olyan adatokat, amik még a saját korábbi számaiknak is ellentmondtak (a korábbi táblázat szerint az első 550 ezer Pfizer-rel oltottból 175 halt meg, a későbbi szerint az első 2,5 millióból 103) – mindezt egyetlen hang kommentár, magyarázat, egyáltalán, bármilyen megszólalás nélkül, amiből úgy tűnhet, hogy itt esetleg talán valami szóra érdemes dolog történt. Amikor egy újságíró rákérdez erre, egész egyszerűen nem válaszolnak, egyetlen szót sem. Ez jót tesz az oltásba vetett bizalomnak?
És még egy példa a végére, csak annak illusztrálására, hogy ezek ráadásul még csak nem is kizárólag hosszú távon ássák alá a bizalmat (mintha az nem lenne elég nagy baj!). Elhangzik egy olyan nyilatkozat amiből az következik, hogy a negyedik hullámban a kórházba került betegek fele meghalt. Ez szinte lehetetlenül rossz arány, több újságíró is rákérdez, hogy hogyan kell ezt érteni – és semmilyen választ nem kap egyikük sem. De még ezek után is olyan cikkeket írnak, amikben leírják, hogy minden bizonnyal nem ennyire rossz a halálozási arány, sőt, nemzetközi adatok, más eredmények alapján még az újságírók próbálják – miután semmilyen segítséget, de még egy mondatnyi választ sem kaptak az államtól – a helyes értéket is meghatározni, megmutatva, hogy valójában nincs ekkora baj. Erre két napra a minisztérium mégis ír egy választ, egy másik lapnak, amely lap az alaptémáról nem is írt cikket (!) miszerint „félreértelmezett koronavírus-adatokkal keltenek hangulatot” (még egyszer: azok az újságírók, akik a cikkük közlése előtt kérdeztek, csak épp nem válaszoltak nekik, és akik még ennek ellenére is megpróbálták menteni a helyzetet!). És itt még mindig nincs vége: a félreértelmezéses cikk ad egy magyarázatot, ami viszont nagyon nehezen értelmezhető, ezért amikor visszakérdeznek az eredeti újságírók, hogy ez pontosan hogyan is van, akkor megint nem válaszolnak! És most kivételesen nem azt fogom megkérdezni, hogy ez a mentalitás vajon hogyan hat a közbizalomra, hanem azt, hogy az ilyen stílusú adatközlés vajon mennyi idő múlva bukkan fel a védőoltás-ellenes weboldalakon? A válasz: két hét. (Ha nem csak a részletesen kidolgozott cikkeket tekintenénk, hanem mondjuk Facebook-posztokat is, akkor valószínűleg a két óra reálisabb szám…) És itt jön a probléma: amikor az ember nekiáll velük vitatkozni – civil önkéntesek teszik ezt, ingyen, szabadidejükben, természetesen – akkor mégis milyen helyzet úgy kezdeni, hogy „igen, ez az állam által közölt szám így tényleg értelmetlen, de ettől még…”? Hogy lehet ilyen helyzetet teremteni?!
Külön zavarbaejtő volt a kötelezőség kérdése a koronavírus elleni oltások vonatkozásában: az állam azt a döntést hozta 2021-ben, hogy a munkáltató határozza meg, hogy kötelezi-e a cég alkalmazottjait az oltásra. Ez egy teljesen skizofrén helyzethez vezetett. A védőoltásra való kötelezés egy hihetetlenül komplex, epidemiológiai, infektológiai, immunológiai, járványügyi, sőt, bioetikai, jogi szempontokat felölelő kérdés, amiben állam, akinek rendelkezésére állnak az orvosi kutatóintézetek, kórházak, professzorok, tanácsadók, adatbázisok, azt mondja, hogy „én ebben nem tudok dönteni”, de te, a Sok Tejföllel Lángossütő Bt. ügyvezetője, te döntsd el, hogy kötelezel-e embereket egy testi integritásukat sértő orvosi beavatkozásra!
„Más lesz a járvány második hulláma, de nem lesz nagyobb, mint az első” (2020. június 5.), „ez egy egyszeri történet lesz, mert nem történnek lényeges mutációk a vírusban” (2020. június 23.), „amitől biztosan nem kell tartaniuk az oltottaknak, hogy covid-fertőzéssel kórházi kezelésre szorulnak, vagy az állapotuk súlyossá válik” (2021. január 16.), „két hét múlva nagy ára lesz a terasznyitásnak” (2021. április 25.), „nem tud egy olyan mutáció kialakulni, ami Magyarországon ismételt járványt okozzon” (2021. május 23.), „ott, ahol ilyen magas a koronavírus elleni átoltottság, mint Magyarországon, nem fog bekövetkezni negyedik hullám” (2021. június 6.). Szeretnék valamit ezen mondatok kapcsán nagyon gyorsan és nyomatékosan hangsúlyozni: nem az a baj velük, hogy nem váltak be. Ez a legkisebb probléma, talán nem is probléma egyáltalán. Hiszen egy ismeretlen helyzetben voltunk, menet közben tanultunk, teljesen természetes, hogy meg kell változtatni az álláspontunkat ahogy új információk derülnek ki – az lenne a nagyon nagy baj, ha ezt nem tennék. A probléma nem ez, hanem az, hogy – pont arra tekintettel, hogy ismeretlen helyzetben vagyunk – miért kell úgy nyilatkozni, mint akinél a bölcsek köve van? Bármiféle bizonytalanság, potenciális hibalehetőség jelzése nélkül, kijelentő módban, néha még a „biztosan” kitételt is használva.
Egyébként itt is előjön ugyanaz a féloldalasság amitől rossz érzésem van: egy cikk például azt idézi egy megszólaló orvostól, hogy „szinte naponta látunk orvosi diplomával nem rendelkező szakértőket, akik hihetetlen önbizalommal osztanak orvosi tanácsokat”. Így van, remek, de esetleg nem kellene valamit mondani az orvosi diplomával rendelkező megszólalókról is…? (Valamennyi fenti idézet orvosi diplomával rendelkező embertől származik.)
Menjünk tovább, beüt a krach, nem valósul meg a jóslat, és utána jön a második probléma: az önreflexió teljes hiánya. Legalább utólag nem kellett volna kommentálni valahogy ezeket a szavakat? Vagy esetleg ez alapján módosítani a későbbi nyilatkozatok stílusán…?
Apróságnak tűnhetnek ezek, de az ilyen húzások lépésről-lépésre ütik ki a téglákat a bizalom építményéből. És itt még azt sem lehet mondani, hogy ez az állami szerveken múlik. Nem kell magyaráznom, hogy a fenti mondatokat hányszor hallottam vissza védőoltás-ellenes uszító videókban. Néhány „szerintem” szóval ki lehetett volna a dolog méregfogát húzni, mert bár akkor is felhasználták volna, de legalább kevésbé az egész tudomány diszkreditálására, „tessék, ennyire lehet hinni a tudománynak” jeligére, amit így tettek. És amihez a nyilatkozók stílusa vastagon hozzájárult, szó nincs róla, hogy ez tisztán a gonosz védőoltás-ellenesek ármánya volna.
Szerintem nagyon fontos (és hasznos) szó az, hogy „szerintem”.
Meg az, hogy „jelen tudásom szerint”, „nem tudom”, „vélhetően”. Nem lett volna más úgy, hogy „úgy vélem nem tud egy olyan mutáció kialakulni, ami Magyarországon ismételt járványt okozzon”? Hogy „jelen tudásunk szerint nem kell tartaniuk az oltottaknak, hogy covid-fertőzéssel kórházi kezelésre szorulnak"? ...hogy az eredeti verzió megnyugtatóbban hangzott? Rövid- és hosszú táv, már megint.
Röst Gergely írt egy cikket 2021 novemberben az akkori helyzet egy kérdéséről. A cikk hosszasan elemzi a potenciális magyarázatokat, „lehetséges”, „nem valószínű”, „nincs rá adat” és hasonló címkékkel ellátva mindegyiket. Igen, én is olvastam a kommenteket: „marha jó, ezért fizetjük a tudósokat, hogy azt mondják, hogy lehetséges meg nem valószínű!”. De ebbe bele kell állni: igen, pontosan ezért fizetjük a tudósokat! Mert ez a valódi tudomány, ami azt mondja, hogy „lehetséges”, „nem valószínű” meg „nincs rá adat”, ez a valódi tudomány, nem a kétely nélküli kinyilatkoztatás.
Félreértés ne essék, az újságíróknak is van felelősségük. A falra mászok azoktól a címektől, hogy „Elárulta a virológus, hogy”, „Megszólalt az immunológus, kiderült, hogy”. „Megtudtuk az infektológustól, hogy”. (Mintha legalábbis a tudomány úgy működne, hogy van „a” tudományos igazság, amit néhány tudnak, és ha sikerül őket elérnünk telefonon, akkor majd az olvasóink is megtudják.) Aztán ott vannak a „januárban letarolja Magyarországot az új hullám, súlyos árat fogunk fizetni” típusú katasztrófa-pornó címadások. (Ezt is konkrétan, így, olvastam!) Természetesen értem, hogy az újságírónak fontos célfüggvénye a kattintások száma, és még azt is elfogadom, hogy nekik nem feladatuk a népegészségügyi szempontokkal foglalkozni, de azért szerintem valamiféle felelősségérzet megjelenhetne; nem kell magyaráznom, hogy az ilyen címadások, hosszabb távon, hogyan segítik elő, hogy az embereknek teljesen hibás képük (és elvárásaik) legyen a tudomány működéséről, illetve, hogy belefáradjanak a járvánnyal kapcsolatos hírek olvasásába úgy általában.
Tudom, hogy a probléma összetett, mert arról nem tehetnek az újságírók, hogy Magyarországon gyakran erre a szerepkörre teljesen alkalmatlan emberek nyilatkoznak a médiában az oltások védelmében, ráadásul ebbe az is belejátszik, amiről meg aztán végképp nem tehetnek, sőt, elsődleges áldozatai, hogy a valódi szakemberek meg sokszor nem tudnak nyilatkozni. Mert vagy nem kapnak engedélyt rá, vagy attól való félelmükben, hogy másnap felhívja őket a főnökük, nem éppen szakmai észrevételekkel, inkább nem mernek megszólalni. (És sajnos még csak azt sem lehet mondani, hogy ez teljesen elméleti félelem, személyesen ismerek nem egy esetet, hogy embereket megzsaroltak pályázati pénzzel, megzsaroltak a doktoranduszaival, hogy még magánvéleményként is gondolja meg mit ír le a járvány kezeléséről.)
Van ráadásul ezen felül egy furcsa keveréke is az újságírók és a megszólalók felelősségének, a kompetenciahatárok kérdése. Meg kellene érteni, hogy a virológus nem ugyanaz mint az immunológus, aki nem ugyanaz mint az infektológus, aki nem ugyanaz mint az epidemiológus, aki nem ugyanaz mint a járványügyes, aki nem ugyanaz mint a járványmatematikai modellező, aki nem ugyanaz mint a biostatisztikus. (Félreértés ne essék: érteni nyugodtan lehet máshoz is, mint amiről az ember diplomája szól. Ez egyáltalán nem probléma, sőt, kimondottan pozitív, ha valaki a szűkebben vett területe környékén is el tud tájékozódni, de az akkor is fontos lenne, hogy egyrészt teljesen nem odavágó kompetenciákkal ne validáljanak kijelentéseket kompetensként az újságírók, arra számítva, hogy az olvasók sem értik a fenti különbségeket, másrészt, hogy a tudáshatárokat azért tartsák tiszteletben.)
Azért mondom, hogy keverék, mert a problémakör kettős: egyrészt az újságíróknak is illene tudniuk, hogy attól még, mert valaki virológus (azaz mondjuk egy teljesen más vírus valamilyen génjét vizsgálta 30 éven keresztül) attól nem biztos, hogy meg tudja mondani, hány beteg lesz két hét múlva, és fordítva, a megszólalókban is lehetne annyi önértékelés, hogy ha teszem azt valamilyen immunfolyamat regulációját kutatta 30 évig, attól még nem biztos, hogy el kell menni a tévébe megmondani, hogy hány órakor kell bezárni vagy kinyitni a boltokat a járvány kezelése érdekében.
(Ebben én is hibás vagyok. Még tavaly nyáron is nyilatkoztam a médiában – jórészt ráadásul idegen tollakkal ékeskedve, azaz a járványügyi csoportom modellezőitől hallott dolgok alapján – olyan kérdésekben, ami egyáltalán nem az én kompetenciám. Mentségemre csak az szólhat talán, hogy egy ponton ezt felismertem magamban, és igyekeztem elkezdeni tudatosan gyakorolni, a tévék és rádiók nem túl nagy örömére, az „elnézést, de ez nem biostatisztikai kérdés” szófordulat használatát…)
Kitérőként muszáj elmesélnem egy 2021 végi konferenciát. Volt egy kerekasztal-beszélgetés, három résztvevő (köztük én), és egy moderátor. Néhány nappal korábban tartottunk egy egyeztetést, hogy mik lesznek a témák, aminek a végén megszólalt az egyik résztvevő kutatótársam a moderátornak: „Tényleg, aztán majd valahogy hangsúlyozd, hogy én nem értek a járványhoz, mert arról hiába kérdeznek!”. (Differenciálegyenletekkel írja le a járványt.) A másik résztvevő is rögtön mondta, hogy igen-igen, ezt nála is hangsúlyozza, hiszen ő csak szimulációkat ír, ettől még nem ért hozzá. Én is azonnal mondtam, hogy jaj, de jó, hogy ez előjött, tényleg, mindenképp mondd, hogy én biostatisztikus vagyok, jó, hogy csinálok mondjuk reprodukciós szám becslést, de ettől még nem értek általában a járványhoz. Mire pár másodperc csönd, majd a moderátorunk felnevet: „Hihetetlen! Ez valami egészen elképesztő csoda: sikerült találnom három embert az országban, aki nem ért a járványhoz!”.
A „hogyan érdemes kommunikálni?” kérdés természetesen része a „mit tegyünk?” kérdésének, de azt gondolom, hogy kiemelt fontossága miatt érdemes külön is beszélni róla. E helyütt semmi többet nem célzok meg, mint hogy néhány, tényleg nem túl sok, de véleményem szerint nagyon fontos, és a kommunikációban résztvevők által gyakran nem jól végiggondolt kérdésre felhívjam a figyelmet. Beszélni fogok a népegészségügyi üzenetformálásról, tehát arról a helyzetről, amikor nem személyközi kommunikációról van szó, hanem társadalmi szintű üzeneteket fogalmazunk meg népegészségügyi céllal, és a személyek közötti közvetlen kommunikációról is. A kettő természetesen nem különíthető el mereven egymástól, hiszen végeredményben minden kommunikációs aktus végén konkrét ember lesz, ezért mindkét aspektust ismerni kell a hatékony kommunikációhoz.
2014-ben a Darthmouth College amerikai egyetem kutatója, Brendan Nyhan néhány munkatársával együtt egy nagyon érdekes kérdést vizsgált meg: azt, hogy különböző kommunikációs stratégiák hogyan hatnak a védőoltásokkal kapcsolatos attitűdökre és viselkedésre. Ez persze minden, csak nem újdonság, de ami a vizsgálatukban érdekes volt, hogy nem fókuszcsoportot vagy mélyinterjút szerveztek, nem a kérdés filozófiáját járták körül, nem azt mutatták be, hogy az elméleti kommunikációs modellek mit mondanak erről, hanem egész egyszerűen empirikusan vizsgálták meg a kérdést, egy nagymintás, jól tervezett, szabályos randomizált kísérlet keretében. (Jellemző, hogy miközben mindenki nagyban kommunikál a védőoltásokról, ilyen kutatást egészen 2014-ig nem végeztek!) Egész pontosan azt csinálták, hogy a vizsgálati alanyaiknak (majdnem 2000, legalább egy gyereket nevelő szülő) felmérték a védőoltásokkal kapcsolatos viszonyulásukat, majd 5 csoportra osztották őket, véletlenszerűen. Az első csoport a kanyaró ellen is védő MMR-oltáshoz kapcsolódó egyik tévhit száraz, tényszerű, tudományos cáfolatát olvasta el, a második a kanyaró veszélyeiről kapott egy – továbbra is száraz, tényszerű, írásos – anyagot, a harmadik végighallgatott egy drámai beszámolót a gyermekét a kanyaróban majdnem elvesztő anyától, a negyediknek felkavaró képeket mutattak az oltással megelőzött betegségben szenvedő gyerekekről. Az ötödik csoport szolgált kontrollként, ők a madáretetésről szóló anyagot kaptak. Ezt követően újra lemérték az attitűdöket, három végponton: mennyire hisznek az alanyok az adott konkrét mellékhatás valóságosságában, mennyire félnek általában az MMR oltás mellékhatásaitól, és egy következő gyereküket beoltatnák-e ezzel a vakcinával. Vajon a különböző kommunikációs stratégiák hogyan hatottak ezekre a végpontokra?
Az eredmények: a tényszerű, tudományos korrekció csökkentette a konkrét mellékhatás valóságosságában való hitet. Erre egyetlen másik beavatkozás sem volt képes, sőt a képek mutogatása még kimondottan rontott is. A mellékhatásoktól való félelmet egyetlen beavatkozás sem tudta csökkenteni, sőt, a drámai narratíva végighallgattatása még növelte is ezt a félelmet. Még durvább a helyzet az oltási hajlandósággal: ezt szintén semelyik beavatkozás nem tudta növelni, de a tényszerű korrekció még csökkentette is (elsősorban azok miatt, akik eleve is a legbizonytalanabbak voltak, márpedig itt az ő esetük a fő kérdés, hiszen a többiek eleve is valószínű volt, hogy oltatnak, így ott kevesebb tere volt a javításnak). Egyszóval lényegében semelyik beavatkozás nem ért el hatást, sőt, több közülük – első ránézésre paradox módon – még növelte is a konkrét mellékhatástól vagy általában a mellékhatásoktól való félelmet, az egyetlen pedig, ami legalább e tekintetben jót tett, viszont csökkentette az oltási hajlandóságot.
Megjegyzem, bár az eredmény tényleg meglepő lehet, a pszichológiai ismeretek fényében azért annyira nem hihetetlen, és végképp nem paradox valójában. Például az, hogy a tudományos korrekció javított, de az oltási hajlandóságot mégis csökkentette az eleve is legbizonytalanabbak körében, minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy nekik más oltással kapcsolatos félelmeik jöttek elő, ahogy próbálták önkéntelenül is védeni az eredeti álláspontjukat (ami egy teljesen természetes reakció, bármelyikünk ezt tenné). Még nyilvánvalóbb a drámai narratíva és a fényképmutogatás hatása, a félelemkeltést nem lehet határok között tartani, az ilyen előfeszítés mindennel kapcsolatban szorongást fog kiváltani.
Egyébként bármennyire is kézenfekvőek pszichológiailag a fentiek, azért kíváncsi volnék, hogy a magyar nyilatkozók körében, akik jönnek a védőoltással megelőzhető fertőző betegségben haldokló gyerekekkel, vajon hányan vannak tisztában a fenti eredménnyel... (ha már bizonyítékokon alapuló orvoslás, ugyebár).
Van azonban a történetnek egy másik érdekes szála is, ez pedig a cikk fogadtatása; ezt Goldenberg részletesen bemutatja a könyvében. Nagyon sokan ugyanis azt, hogy ez a négy beavatkozás nem működik, úgy értelmezték, hogy semmi nem működik. A másik érdekes aspektus, hogy bár első ránézésre ez fényes cáfolata az információhiányon alapuló hagyományos modellnek, sok kommentáló ezt úgy csavarta meg, hogy az információhiányos modell működne, csak épp nem tud, mert a különböző, fent említett kognitív torzítások miatt sajnos lehetetlen az információ eljuttatása az alanyok agyába. Itt tehát visszaértünk az előbbi, defetista megállapításhoz. Azaz, ha volt is hiba a korábbi stratégiában, az is az volt, hogy azt hitték, hogy egyáltalán el lehet az információt juttatni alanyokhoz, de hát sajnos, mint látjuk, nem. Goldenberg azonban amellett érvel, meggyőzően, hogy nemes egyszerűséggel fordított az egész helyzet: nem hibás hiedelmek vannak, aminek a következménye a negatív attitűd, hanem épp ellenkezőleg, a negatív attitűd következménye a hibás hiedelmek megléte.
A dolog nagyon fontos, ez ugyanis azt jelenti, hogy a valóságban a helyzet nem ilyen rossz: az eredeti modell szerint a tévhiteket kell korrigálni, csakhogy azt meg, a kognitív torzítások miatt, nem igazán lehet, ezzel tehát elértünk a „nincs mit tenni” megállapításhoz, míg az új modell szerint, ha nem is könnyű, de igenis van mit tenni: az attitűdöt kell megváltoztatni. Márpedig az attitűd megváltoztatása még a mindenféle kognitív torzításokkal együtt is lehetséges. A lényeg, hogy a beavatkozásoknak, ahhoz, hogy sikeresek legyenek, elsőként nem a hibás hiedelmet, hanem a negatív attitűdöt kell célozniuk. Ha sikerül csökkenteni az egyén saját értékei, identitása irányában érzett fenyegetettség-érzést, akkor azonnal befogadóbb lesz az hibás hiedelmek korrekciójára is. Nem arról van tehát szó, hogy ez bármilyen értelemben is kiváltja a – természetesen nyílt és őszinte! – tájékoztatást, hanem, hogy lehetővé teszi azt következő lépésben.
Goldenberg több – kipróbált, vagy elméleti megfontolások alapján szóba jövő – lehetőséget felsorol, ami ezt a célt igyekszik elérni. Nem akarok illúziókat kelteni, ezek mindegyike sok további kutatást és próbálkozást igényel a széleskörű gyakorlati alkalmazás előtt. Itt meg sem próbálhatom még csak összefoglalni sem ezeket, inkább mutatok egy konkrét példát.
Az alábbi plakátkampányt Katie Attwell, a University of Western Australia kutatójának ötlete nyomán az Immunisation Alliance of Western Australia (Nyugat-Ausztráliai Immunizációs Szövetség) futtatta 2014-ben:
Érdemes megnézni a főbb megfontolásokat: először is, igyekszik úgy megszólalni, hogy közben nem gyalogol bele két lábbal az alany értékeibe, sőt, kimondottan tiszteletben tartja azokat. (Katasztrófa, hogy ehhez képest nálunk hányszor látni, hogy még ha a kérdés fel sem jön, a védőoltások mellett megszólalók akkor is, maguk igyekeznek (!) beráncigálni a vitába, hogy a védőoltás-ellenesek még milyen további alaptalan, áltudományos dolgokban hisznek, hadd sikerüljön őket azért is jól lepofozni és megmutatni, hogy mekkora idióták!) Másodszor, a kampány az identitásra fókuszál, nem a vakcinával kapcsolatos tudományos tényekre. Azok is elérhetőek voltak, természetesen, a plakát-változaton ott a link a honlapra, de nem ez van fókuszban – mert nem ezzel kell kezdeni. Tekintettel van a megcélzott közösség sajátosságaira, és a közös értékeire, példát állít, hogy ezek nem ellentétesek az oltással. Igyekszik oldani az ezzel kapcsolatos kognitív disszonanciát, és megerősíteni, hogy az oltatás egyáltalán nem megy szembe az egyéb értékeivel, sőt, megerősítőleg hat a csoport értékeire, életstílusára, csoportidentitására, hogy ilyen módon is csökkentse az így keletkező feszültséget. Egyszóval: próbálja a kérdés ideológiai töltöttségét csökkenteni.
Harmadrészt, figyel arra, hogy a csoportból származó példákat hozzon fel, lényegében a megcélzott alanyok társait (szomszédait, barátait, hasonló értékrendszerű embereket) mutassa be. Azt mondanom sem kell, hogy a hitelesség, mint az általam mindig hangsúlyozott nyílt és őszinte kommunikáció közvetlen következménye, alapvető kérdés: ezek nem fotómodellek, akik eljátszák ezt a szerepet, hanem tényleges helyi lakosok, akik támogatják ezt a kampányt, akikre tényleg igazak a plakátra írt állítások, tényleg így hívják őket, tényleg ennyi idősek, tényleg ott laknak, tényleg szembejöhetnek bármikor az utcán (hogy mást ne mondjak, a jobb szélső „Katie” történetesen maga Katie Attwell). Mint ez a példa is mutatja, ez különösen fontos lehet a többségtől lényegesen eltérő szokás- és értékrendszerű csoportoknál (magyar példaként nyugodtan gondolhatunk a romákra), ahol tehát a népegészségügyi üzenetformálásban kiemelt jelentőségű lehet a helyi, hasonló szokás- és értékrendszerű társak felmutatása.
Amikor később visszamérték a hatást, azt találták, hogy itt is volt akinél negatívan visszaütött a dolog, de összességében az alanyok több mint háromnegyede pozitívan reagált az üzenetekre. Igen, ez a vizsgálat sokkal kevésbé volt jól tervezett mint Nyhan-é, a hatások minimális mértékűek voltak, de ne felejtsük, hogy egy – ilyen szempontból – elképesztően nehezen elérhető csoportban sikerült mégis hatást kiváltani.
A másik dolog amit meg kell érteni az üzenetformálásnál: hatalmas mennyiségű szociológiai kutatás mutatja egységesen, hogy a rizikóérzékelésnél egyszerűen a perspektíva más. A szülőket nem feltétlenül nyugtatja meg, hogy a kutatási eredmények szerint általánosságban biztonságos a védőoltás, mert ők azt fogják kérdezni, hogy az én gyerekemnek biztonságos-e a védőoltás? Igen, matematikailag ez abszurd ellenvetés, hiszen a kutatások általánosságban vett gyerekei mind-mind valakinek a konkrét gyerekei, de pszichológiailag nem az. Ilyen szempontból különösen tanulságos Leach és Fairhead angliai kutatása. (Tudom, hogy nagyon szerencsétlen, hogy egy meglehetősen régi, és ráadásul nem magyar kutatást kell idéznem, de egyszerűen nincs tudomásom ilyen volumenű hazai vizsgálatról – ami önmagában is probléma. Az első fecskék szerencsére már megjelentek, remélhetőleg ezt további, mélyebb hazai attitűd-elemzések fogják követni.) Ebben a mélyinterjús kvalitatív kutatásban kortól, szocioökonómiai státusztól, háttértől nagy mértékben függetlenül ugyanaz a kérdés jött elő különböző köntösökben: de az én gyerekem amúgy is beteg, de ő allergiás, de a családban volt autizmus, de egyébként is rosszul alszik és nem fejlődik olyan jól, egy szóval: szinte minden aggály az individuális szinten jelent meg. Mindez azért fontos, mert rögtön megmagyarázza, hogy miért nem működik jól az a fajta ismeretterjesztés, ahol egyszerűen azt magyarázza el a népegészségügy, hogy populációs szinten milyen eredményeket hoztak a védőoltások vizsgálatai. Egyszerűen olyan dolgokat bizonygatnak, amik a szülőnek nem annyira fontosak, miközben azokra az aggályokra meg nem ad választ ez a fajta érvelés, ami fontos lenne.
Arra ez ellenvetésre, hogy „de hát ezzel nincs mit kezdeni, lehetetlen egyénileg válaszolni” a legcsattanósabb választ az adja, hogy a védőoltás-elleneseknek mégis sikerül: aki jártas ebben, az jól ismeri azokat a „szülői kutatásokat”, amelyekben kérdőívekben elmondják – például – az epilepsziás gyerekek szülei, hogy az oltás után hogyan kapott görcsrohamot a gyerekük. Abszurd bizonyíték tudományos értelemben? Abszolút, de most nem az az érdekes, hanem az, hogy megmutatja, hogy milyen kutatásokra lenne szükség, megmutatja, hogy mik azok a kérdések, amikre ezen gyerekek szülei nem kapnak választ a népegészségügytől – márpedig ha onnan nem kapnak, akkor egy pillanat alatt a védőoltás-ellenes weboldalakon vannak, ahonnan viszont megkapják ezeket a válaszokat. Igen, olyanokat amilyeneket, de kapnak választ. Ilyen értelemben ezek a „kutatások” nagyon is jól megmutatják, hogy mi az, amire fontos lenne valódi bizonyítékot is szerezni. (Azt meg, hogy azon emberek, akiknek az egészségére megy a játék, vagy a gyermekük egészségére megy a játék, és akik mellesleg fizetik a kutatókat, valamennyire beleszólhatnak a kutatási prioritások felállításába, egyáltalán nem érzem elfogadhatatlan gondolatnak – sőt.) Hogy ez lehetetlen lenne? Szó nincs róla. Igen, igen, persze, én is ismerem azokat az „ártatlan érdeklődőket”, akik természetesen örömmel beoltatják a gyereket, csak előtte mind a 15 ezer névvel nevezett betegség minden létező kombinációjában, minden létező korcsoportban, nemben, 26 generációra visszamenőleg próbáljuk ki az oltást – így van, létezik ilyen, ez az a néhány százalék, akivel jó eséllyel nincs esély érdemi kommunikációra. De nem tehetjük meg, hogy az ilyen bornírtságok miatt felállunk az asztaltól, és ezzel magukra hagyjuk (illetve még rosszabb: az előbbi csoport karjaiba lökjük) azokat a, néhány százaléknál egyébként sokkal-sokkal nagyobb csoportot jelentő szülőket, akik ténylegesen hezitálnak. Márpedig ebből egy halom kérdés igenis megvizsgálható. Milyen az oltások biztonságossága csak epilepsziás gyerekeken belül vizsgálva? Minden további nélkül kutatható. Ha egy ilyen vizsgálatra hivatkozunk egy epilepsziás gyerek szüleinek, akkor tízszer több esélyünk van, mint egy blanketta szöveggel, hogy a „védőoltások nagyon biztonságosak”. Mert máris, ha nem is tökéletesen, de valamennyire individualizáltuk az eredményt.
Hozzáteszem, valójában persze nem is ilyen módon kellene ötleteket vadászni: ideális esetben egy kétirányú, diskurzusnak teret adó kommunikáció a népegészségügy és a lakosság között felfedi ezeket a pontokat, és egyúttal az egyik legjobb módszer a bizalom építéséhez. Ehhez persze előbb a népegészségügyi szerveknek is el kell fogadniuk a differenciálást: hogy nem mindenki kötöznivaló futóbolond (vagy rosszabb esetben közveszélyes idióta), akinek kritikája, pláne kérdése van a védőoltások kapcsán, és hogy az ilyen szülők és csoportok közül – ha nem is mindegyikkel – de van akivel van értelme leülni beszélni.
Hogy ez macerásabb? Hogyne. Nem lehet egy egyenszöveggel elintézni az egészet, jóval több energiát igényel, pláne több energiát igényel a dialógus elindítása és fenntartása – de cserében jobban működik, így az energiabefektetés, hosszabb távon, meg fog térülni. És most nem csak a konkrét, védőoltással megelőzhető fertőző betegségek elkerülésére gondolok, hanem egy partneribb, bizalmat építő népegészségügy-lakosság viszony kialakítására, ami ennél sokkal általánosabban is nagyon hasznos, sőt, az elérése alapvető cél kell legyen. Természetesen, ez nem egy csodafegyver, a bizalomvesztést nem fogja varázsütésre felszámolni, van, akinek hiába hivatkozunk a fenti tanulmányra, ugyanúgy nem bízik meg benne – de nem szabad abba a gondolkodási hibába esnünk, hogy ha valami nem tökéletes, akkor nincs is értelme. Igenis lesznek szülők, akiknek ez számítani fog. Összességében arra akartam rámutatni, hogy még az ilyen nagyon elméletinek hangzó megfontolások mögött is, mint az, hogy az „individuális szint számít”, meg lehet találni az operacionalizálható, konkrét cselekvési pontokat.
Az egyik alapvető közvetlen személyközi kommunikációs helyzet az, ha ismert, és az oltással kapcsolatban bizonytalan, hezitáló a partner attitűdje. (A manifeszt védőoltás-ellenesek kérdését nem tárgyalom itt, mint láthattuk, ez esetben nagyon kevés működőképes lehetőség van, ha egyáltalán bármi is működik.) A fentiek is mutattak már erre példát: az epilepsziás esetben sejthetőleg ezzel állunk szemben, a kommunikációs partnerünk egyetlen ember, egy szülő, akiben van bizonytalanság. Ez eltér a népegészségügyi üzenetformálás helyzetétől, hiszen egy sokkal közvetlenebb kommunikációs szituáció, de természetesen a korábban látott megfontolások itt is érvényesek. Ezek közül egy van, amit olyan fontosnak tartok, hogy szó szerint idemásolnám: ez az őszinte kommunikáció jelentősége. Ne tagadjuk el vagy söpörjük szőnyeg alá a problémákat, hiányosságokat, a kérdéses pontokat. Ne keltsük azt a látszatot, hogy a vakcinák tökéletesen hatásosak vagy tökéletesen biztonságosak (mert nem azok). Mindig kockázat/haszon mérlegben kommunikáljunk. Ragaszkodjunk a tényekhez, ezen belül is kiemelten: ha valamit nem tudunk, akkor mondjuk azt, hogy ezt nem tudjuk.
Az ilyen típusú kommunikációs helyzetek kiemelt fontosságúak, például ez a tipikus egy orvosi rendelőben. Ennek megfelelően sok kutatás foglalkozott azzal, hogy van-e lehetőség valamiféle szisztematikus módszertant adni, ami erősíti, hatékonyabbá teszi a kommunikációt.
Az egyik népszerű iskola a CASE megközelítés. Ez a módszertan a nevét az egyes komponensek angol elnevezéseiből kapta. Ahogy írtam is, itt most csak a címszavakban történő felsorolásra szorítkozom:
- C: corroborate, megerősíteni – megerősíteni a bizonytalanságot a szónak abban az értelmében, hogy elfogadjuk (őszintén!) a jogosságát, megnyugtatjuk a partnert, hogy teljesen érthető, rendben levő, sőt, pozitív dolog, hogy ilyen aggodalmai vannak és gondosan próbál dönteni az oltás kapcsán, megerősítjük, hogy nincs egyedül ezekkel a kérdésekkel, átérezzük a helyzetét; végig tiszteletteljesen, empatikusan, a kérdések jogosságát validálva beszélve
- A: about me, rólam – elmondani, hogy miért érezzük úgy, hogy a kérdésben tanácsot adhatunk, milyen tudásunk van ehhez, de itt sem a diplomák számára, minősítésére, tudományos címekre fókuszálva, hanem inkább arra, hogy milyen tapasztalataink vannak mondjuk gyerekorvosként, hol olvastunk, tanultunk erről a témáról, ami sokkal jobban megragadható, mint a tudományos címek; érdemes itt is megerősíteni, hogy személyesen is átérezzük a kérdés súlyát és jogosságát
- S: science, tudomány – itt, és csak az előbbiek után lehet ismertetni a vonatkozó tudományos tényeket, természetesen érthetően, a szükség szerinti magyarázatokkal ellátva, hétköznapi nyelvezettel, végig a nyílt és őszinte kommunikáció jegyében, ahogy fent is írtam
- E: explain/advise, megmagyarázni/tanácsolni – végezetül lehet konkrét tanácsot, javaslatot megfogalmazni, de ezt sem szájbarágva, és nem erőltető nyelvezetet használva, hanem inkább mint egy konklúzió, ami a fentiekből adódik
Látszik, hogy ez bizonyos szempontból egy kompromisszum: egy nagyon zanzásított változata a fentieknek. Igen, az ideális az attitűd megváltoztatása, ezt azonban csak népegészségügyi szinten, és hosszú munkával lehet elérni. De mit tegyünk egy rendelőben ülve negyed óra alatt? Ott erre nincs mód; a CASE egy biztató lehetőség, mint a legjobb amit abban a helyzetben tehetünk.
Itt is megismételhetem azt, amit korábban mondtam: nem fog mindig és minden helyzetben működni – de van akinél igen; természetesen jól is kell megválasztani, hogy hol van értelme. (Ezt egyébként gyakran látom, hogy egy javaslatnál sokan azonnal a legelborultabb védőoltás-ellenesekre gondolnak, megállapítják, hogy na, náluk tuti nem működne, ezért minek fárasztjuk magunkat. Differenciálás!)
A másik alapvető kommunikációs helyzet az, ha címzett oltáshoz viszonyulása nem ismert. Tipikusan ilyen az, ha nem egy konkrét személlyel beszélgetünk (ahol a viszonyulás hamar kiderül), hanem mondjuk egy általános, „felvilágosító” előadást kell tartanunk. Rögtön látszik, hogy miért van az, hogy a népegészségügyi üzenetformálás tekintetében is fontosak ezek a szempontok (csakúgy, mint ahogy azok is fontosak itt is!).
Ahogy mondtam, csak címszavakat emelnék ki, ezek közül is a legfontosabb itt: tévhiteket még azonnal cáfolva se mondjuk ki / írjunk le magunktól! Természetesen, ha erre vonatkozó kérdés érkezik, amire válaszolnunk kell, akkor elkerülhetetlen, hogy tévhitekről is beszéljünk, de magunktól ne mondjuk ilyet. A magyarázat nagyon egyszerű: napok, hetek múltán a hallgatóságban már el fog homályosulni, hogy pontosan mi volt a cáfolat, de az meg fog maradni, hogy „valami volt itt azzal kapcsolatban, hogy az oltás cukorbetegséget okoz”. Ahogy a pszichológusok mondják: ismerősebb lesz a dolog. A hatás jelentős, simán előfordulhat, hogy egy tévhit cáfolata megerősíti a tévhitet. Falra mászok attól, amikor valaki ilyen szituációban, anélkül, hogy bárki kérdezte volna, vagy ezt felhozta volna, elkezdi magától bizonygatni, hogy „nem, nem, nem igaz, hogy az oltás X mellékhatást okoz”...
Természetesen nem arról van szó, hogy nem szabad beszélni a mellékhatások kérdéséről (már pusztán a nyílt és őszinte kommunikáció jegyében is!), csak a megfogalmazás nagyon nem mindegy: a hangsúlyt mindig a tényekre, és soha nem a valótlanságokra kell helyezni, magyarán az üzenetet pozitívan kell megfogalmazni (nem azt mondani, hogy az oltás nem okoz adott mellékhatást, hanem azt elmondani, hogy biztonságos, illetve ezt honnan tudjuk). Természetesen erre magára is érvényes az őszinte kommunikáció szabálya: a kockázat/haszon mérleget mutassuk be, és ne mondjunk, vagy akár csak sejtessünk olyat, hogy egy oltás tökéletesen biztonságos vagy tökéletesen hatásos. Ilyen helyzetben is partneri viszonyt kell építeni.
Tudom, hogy ez az írásom nagyon hosszú, de ez valamelyest szándékos döntés eredménye: a téma is nagyon komplex, és nem vagyok híve a túlzó leegyszerűsítéseknek. Ezekről is azt gondolom, hogy rövid távon lehet, hogy működnek, de hosszú távon mindig visszaütnek. Ebben az értelemben ez rímel a népegészségügy helyzetére: hiszem, hogy hosszú távon azok a stratégiák hatásosak, amik nem spórolják meg az energia befektetését. Igen, nehezebb feladat megpróbálni megérteni az oltásellenességet és a mögötte meghúzódó attitűdöket, nehezebb feladat hatósági szóval elintézés helyett érvelni, pláne nehezebb feladat egyszerű érvelés helyett tekintettel lenni a hallgatóság értékeire, identitására, szintén nehéz feladat változtatni a tájékoztatáson, az állami szervek viselkedésén, a kommunikáción, pláne ezek mindegyikén – de hiszem, hogy hosszú távon ez megtérülő befektetés. Így, és csak így lehet kiépíteni idővel egy olyan transzparens, tanuló népegészségügyet, ami a kölcsönös bizalom bázisán biztosítani tudja a lakosság legjobb egészségi állapotát.
(Az írás a 2022. július 8-án érvényes állapotot tükrözi.)
A szerző klinikai biostatisztikus, orvosbiológiai mérnök. A fent leírtak teljes egészében a magánvéleményét képviselik.