/
62122-0.txt
2746 lines (2366 loc) · 164 KB
/
62122-0.txt
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117
118
119
120
121
122
123
124
125
126
127
128
129
130
131
132
133
134
135
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
168
169
170
171
172
173
174
175
176
177
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
214
215
216
217
218
219
220
221
222
223
224
225
226
227
228
229
230
231
232
233
234
235
236
237
238
239
240
241
242
243
244
245
246
247
248
249
250
251
252
253
254
255
256
257
258
259
260
261
262
263
264
265
266
267
268
269
270
271
272
273
274
275
276
277
278
279
280
281
282
283
284
285
286
287
288
289
290
291
292
293
294
295
296
297
298
299
300
301
302
303
304
305
306
307
308
309
310
311
312
313
314
315
316
317
318
319
320
321
322
323
324
325
326
327
328
329
330
331
332
333
334
335
336
337
338
339
340
341
342
343
344
345
346
347
348
349
350
351
352
353
354
355
356
357
358
359
360
361
362
363
364
365
366
367
368
369
370
371
372
373
374
375
376
377
378
379
380
381
382
383
384
385
386
387
388
389
390
391
392
393
394
395
396
397
398
399
400
401
402
403
404
405
406
407
408
409
410
411
412
413
414
415
416
417
418
419
420
421
422
423
424
425
426
427
428
429
430
431
432
433
434
435
436
437
438
439
440
441
442
443
444
445
446
447
448
449
450
451
452
453
454
455
456
457
458
459
460
461
462
463
464
465
466
467
468
469
470
471
472
473
474
475
476
477
478
479
480
481
482
483
484
485
486
487
488
489
490
491
492
493
494
495
496
497
498
499
500
501
502
503
504
505
506
507
508
509
510
511
512
513
514
515
516
517
518
519
520
521
522
523
524
525
526
527
528
529
530
531
532
533
534
535
536
537
538
539
540
541
542
543
544
545
546
547
548
549
550
551
552
553
554
555
556
557
558
559
560
561
562
563
564
565
566
567
568
569
570
571
572
573
574
575
576
577
578
579
580
581
582
583
584
585
586
587
588
589
590
591
592
593
594
595
596
597
598
599
600
601
602
603
604
605
606
607
608
609
610
611
612
613
614
615
616
617
618
619
620
621
622
623
624
625
626
627
628
629
630
631
632
633
634
635
636
637
638
639
640
641
642
643
644
645
646
647
648
649
650
651
652
653
654
655
656
657
658
659
660
661
662
663
664
665
666
667
668
669
670
671
672
673
674
675
676
677
678
679
680
681
682
683
684
685
686
687
688
689
690
691
692
693
694
695
696
697
698
699
700
701
702
703
704
705
706
707
708
709
710
711
712
713
714
715
716
717
718
719
720
721
722
723
724
725
726
727
728
729
730
731
732
733
734
735
736
737
738
739
740
741
742
743
744
745
746
747
748
749
750
751
752
753
754
755
756
757
758
759
760
761
762
763
764
765
766
767
768
769
770
771
772
773
774
775
776
777
778
779
780
781
782
783
784
785
786
787
788
789
790
791
792
793
794
795
796
797
798
799
800
801
802
803
804
805
806
807
808
809
810
811
812
813
814
815
816
817
818
819
820
821
822
823
824
825
826
827
828
829
830
831
832
833
834
835
836
837
838
839
840
841
842
843
844
845
846
847
848
849
850
851
852
853
854
855
856
857
858
859
860
861
862
863
864
865
866
867
868
869
870
871
872
873
874
875
876
877
878
879
880
881
882
883
884
885
886
887
888
889
890
891
892
893
894
895
896
897
898
899
900
901
902
903
904
905
906
907
908
909
910
911
912
913
914
915
916
917
918
919
920
921
922
923
924
925
926
927
928
929
930
931
932
933
934
935
936
937
938
939
940
941
942
943
944
945
946
947
948
949
950
951
952
953
954
955
956
957
958
959
960
961
962
963
964
965
966
967
968
969
970
971
972
973
974
975
976
977
978
979
980
981
982
983
984
985
986
987
988
989
990
991
992
993
994
995
996
997
998
999
1000
The Project Gutenberg eBook, Magyar tükör, by Gyula Krúdy
This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of
the Project Gutenberg License included with this eBook or online at
www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have
to check the laws of the country where you are located before using this ebook.
Title: Magyar tükör
Author: Gyula Krúdy
Release Date: May 14, 2020 [eBook #62122]
Language: Hungarian
Character set encoding: UTF-8
***START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MAGYAR TüKöR***
E-text prepared by Albert László from page images digitized by the
Google Books Library Project (https://books.google.com) and generously
made available by HathiTrust Digital Library (https://www.hathitrust.org/)
Note: Images of the original pages are available through
HathiTrust Digital Library. See
https://hdl.handle.net/2027/inu.30000121155935
KRÚDY GYULA
MAGYAR TÜKÖR
(1921)
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1921
10179. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
Az égett emberhez.
Ne hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom; amit elvettek tőled a
hegyszorosban, ahová bekergettek a viszontagságok, balsorsok: amit
elvett a rossz szomszéd, nem veszett el, mert nem rejtheti el sehová,
mint a lopott subát, nem áshatja a föld alá, mint az orgazda a kincset,
el nem viheti helyéről, hogy túladjon rajta, mint az elkötött lovat a
vásárban… Helyén marad minden. Ott állnak a tornyok, a városok, a hidak,
ahol tegnap állottak. A temetőkből nem űzhetik ki ősi halottainkat, de
még a házakból sem eleven testvéreinket. Nem mondhatják a dicsőséges
korok harangjainak, hogy másképen konduljanak a mennybéli szentekről
elnevezett templomok felett, mint talán II. Rákóczi Ferenc alatt
kondultak; nem mondhatják az óráknak, hogy más időt mutassanak, és nem,
az elrejtett szíveknek, hogy ne érezzenek; nem fordíthatják ki a
gondolatot, az álmot, de még a szót sem, amelyre mától fogva titkon, de
halálos komolysággal tanítják a megszületendő gyermekeket; nem
tilthatják meg az imádságot, amely évről-évre lázadozóbb, hogy végül
megostromolja az eget; nem égethetik el a Károlyi Gáspár bibliájából Jób
szenvedéseit, nem semmisíthetik meg Vörösmarty verseit; nem törölhetik a
memóriákból ezer esztendő históriáját, sem a kálvinisták zsoltárait; nem
tehetnek semmit, hogy Szűz Mária elvegye pártfogását a szegény
magyaroktól; nem mondhatják, hogy Petőfi meghalt, és nem kelhetnek
versenyre a magyar kultúrával, amely bizonyosan fokozott mértékben,
minden erők megfeszítésével, minden gyümölcsöző energia felhasználásával
lendül új fejlődésnek, hisz olyan szegények lettünk, hogy a tihanyi
kecskekörmöt is meg kell ezentúl becsülnünk.
Nem lesznek ágyúink, nem maradnak fegyvereink, se gazdag bányáink,
szövőgépeink, fürészmalmaink, aranyzúzót hajtó hegyi folyóink, sem
merengő várromjaink, piros háztetős felvidékeink, karácsonyfaerdőink, a
határszél felé kanyargó fehér országutaink, – de velünk a lelkünk, a
magyarok lelke, amelynek nincsen új országhatára, új vámsorompója, mert
az elmegy a fináncok orra előtt a széllel, amely a magyar nevű virágok
és fák hímporát is hátán hordja egyik határból a másikba; velünk a
költészetünk, amely a folyók habjainak sarkantyúpengésével szökik át az
idegen vámosok hídjai alatt; velünk a jövendő, amely ott ragyog
ugyanazon csillagsugárban, amelyet a kecskeméti pusztákon és az erdélyi
havasok között egyformán látunk. Velünk az Istenbe vetett bizodalom,
hogy zengő nyelvünket tündérek szőtték, nagyszakállú táltosok énekelték,
kobzosok pengették, Tisza selyemvize susogta, Kárpát mennydörögte,
tatár-török nem bírta, magyar költő kis mécsvilágánál imádkozva
idézgette, mint az aranyvarázsló az ő szellemeit. Ezt a nyelvet nem
tanulhatja meg más igazi kottáján, csak aki itt született. Ezt a nyelvet
nem felejtheti el, aki benne nevelkedett, bár kezét-lábát bilincsbe
verik.
Ne hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom, hiszen amit elvettek tőlünk,
miénk marad. Nagy a lopott süveg a szomszéd fején, nem viselheti még
éjszaka sem.
Csak egy kőhajításnyira leszünk testvéreinktől és mindig hallják a
hangunkat, a szívünk dobogását, a lélegzetvételünket, amint a tömlöc
falán át mi is mindvégig halljuk az ő sóhajtásukat. Mintha a rabbá tett
hitvest akarnák kényszeríteni, hogy felejtse el az ő hites jó urát.
Mintha a gyermekkel akarnák elhitetni, hogy édesanyja nem szereti őt.
Mintha az egy tőről fakadt virágoknak mondanák, hogy ne érezzék egymást.
Mintha a Göncölszekeréből szednék ki a csillagokat és azt mondanák
nekik, hogy többé nem tartoznak egymáshoz.
*
Most legalább látjuk, hogy mik voltunk, kik voltunk, amíg a magunk urai
voltunk Szűz Mária palástja védelmében. Most látjuk, hogy nem becsültük
meg magunkat, mostohák voltunk hegyvidéki, messze élő testvéreinkhez,
nem hallgattunk a furulyaszóra, amely vérszerint való hűséggel hangzott
a Kárpátról, a Királyhágóról, nem is nagyon tudtuk, hogy kik laknak ott,
ahol a bércek kezdődnek…
Most látjuk ellutrizott, a sors kockájára dobott boldog gazdagságunkat,
koldusbotra juttatott szépszámú, derék családunkat, lefitymált
határszéli rokonságunkat, adófizető alanynak taksált messzi
atyafiságunkat. Most sírunk Kartágó romjain, a veszendő, elárvult
Magyarország felett, amikor az ország négy tája felől temetésre szólnak
a harangok. A latrok osztoznak a megfeszített köpenyegén.
*
A lelkiismeret furdaló hangján át azonban még mást is hallhat a leégett
magyar. Elszerencsétlenedett, félárvaságra jutott gyermekei között tán
észreveszi most a legreményteljesebbet, akinek tegnap még hamupipőke
módjára sarokban volt a helye. Észreveheti, hogy minden gazdagság, nagy
hatalom, önérzet mulandó, csak a kultúra örök. A kultúrát nem bírhatja
le még a háború sárkánya sem. A kultúra nem éghet el, mint a vetés;
főnixmadárként megszépülve, megnemesedve menekül meg a tűzvészből. A
nincstelen országnak azért nem kell koldusbotot venni a kezébe, mert
maradt kultúrája, amely ezentúl pótolja bányáit és várait. A javaitól,
kincseitől megfosztott nemzet új hódításait a szorgalmasan percegő
írótollakra is bízhatja. Az irodalom, a tudomány, a költészet és a
művészet az, ami ezentúl a nem csüggedt magyarság sorsmotorja lehet.
Ezek a lenézett élesfogú egérkék szabadítják ki talán bilincseiből az
oroszlánt. A közömbös vállvonogatás, amelyben eddig a nemzeti
irodalomnak része volt, most majd csendes csodálkozássá áhít. A kis
betűk átmennek, mint a fecskerajok a tömlöcfalakon, a dalok átszökdösnek
a fellegekkel a hegyhátakon, az új légátusok pedig kifúrt
vándorbotjaikban viszik tova a magyar tudományt. Emelhetnek falakat az
egykori és mostani Magyarország közé az idegen kezek: a delizsáncok
megtalálják a gázlókat a folyókon, a vándorlegények átúsznak a vizen a
csillagtalan éjszakán, erdők, hágók, ormok medvejárt ösvényein viszik a
tarisznyákban az új csittvári krónikákat, az új dalokat és új
tudományokat, amelyeket az anyaország küldözget rabgyermekeinek.
Ének a végekről.
Hallottátok már a felvidéki harangokat?
Milyen másképen szólnak a harangok a Felvidéken, mint az Alföldön!
Középkorias csengésükben történelmi zenekarok szólalnak meg,
kifinomodott hangjukra mindenféle látományok tűnnek fel szemeink előtt,
az ó-tornyok körül eszünkbe jutnak hazánk históriájából való jelenetek;
minden harangütés egy varázsló szó, amely csengve, zengve, énekelve mond
el borongó századokból való történeteket. Az ember egyszerre közelebb
érzi magát nemzeti históriájához, mikor a felvidéki városok harangjait
hallja: ősei is ugyanezen harangokat hallották, midőn az akkor még új
kockaköveken a templom felé lépegettek, keresztet vetettek,
felfohászkodtak és ugyanezen harangok gyönyörű zenéje mellett elvonultak
a város falai közül, hogy itt hagyják nekünk izgalmas vagy szomorú
történetüket, egy nevet vagy egy évszámot a múlt időkből. – Ha sohasem
jutna eszünkbe drágalátos történelmi multunk: a felvidéki harangok
szavára megelevenedik minden iskolai olvasmány, regény, tanultság, amit
hazánk történelméből szívünkbe zártunk. A harangöntők tán több ezüstöt
és aranyat kevertek a rézhez, mikor ezeket a harangokat öntötték. Vagy
talán az ősök lelke, fohászkodása, sóhajtása, öröme belévegyült a
harangok hangjába, mint egy örökös visszhang? Bármint múlik az idő, a
felvidéki harangok mindig a magyar középkorról beszélnek, mert akkor
tanulták meg az első hangot, amelyet kiejtettek.
Az érc-zászlók a toronytetőn pontosan mutatják a hegyekből fujdogáló
szelek irányát, a városházán a pecsétes levelek megmondják, hogy ki a
király Magyarországon, a városi zenekar, amely néhol bányászok
társaságából, máshol zenekedvelő polgárokból alakul: minden ünnepélyes
alkalommal elfujja a Himnuszt vagy a Rákóczit, olyan meghatottsággal,
mintha az egykori magyar királyság mind a négy folyama mellől Késmárkra
irányodna minden figyelem: mily zenedarabokat játszik Szent István
napján a tűzoltózenekar?
Takácsok szövőgépe kattog a téli délután kékségébe borult házikókból,
amely szövőszékeken egykor Krisztus urunk ingecskéjét szőtték, hogy
örökké az tartson s együtt növekedjen a gyermekkel… Aranymívesek,
régiségkereskedők, hímzéssel foglalkozó iparosok maradtak itt a
középkorból, akik oly szerelmesei mesterségüknek, mint messzi őseik,
akik a két királyságban (a lengyelben is) megbecsültették a szepességi
ipart. A fensíkon, amelyet a Tátra merőlegesen határol, mint valami
operai díszlet: furmányosok nyargalnak a gránic felé tokaji borral,
bélai borovicskával, vászonnal és felpirul az arcuk a meghatottságtól,
ha magyar nyelven szól hozzájuk az utazó. Ez az a táj, az egykori
szepesi grófság, ahol a lakosok mélyen megemelintették a kalapjukat a
magyar szó előtt. Mintha szegény leány ment volna dúsgazdag emberhez:
olyan büszkék voltak hatalmas urukra, Magyarországra a Poprád partjain.
A késmárki tornyok csengő, csilingelő, az örökös szélben foszladozott
melódiájú harangszava, óraütése a pergő magyar történelem számára
jelezte az elmúló órákat, esztendőket, – mintha a közelben állottak
volna a krónikások, akik minden alkalommal feljegyzik a Szepesség
hűségét a gyönyörű Magyarország iránt. Szegény lány volt ő, akinek
ártatlansága és hűsége a hozománya.
E hegyes háztetők alatt, vasrácsos ablakok körül, döngő kapuboltozatok
mögött olyan magyarok laknak, akik életük büszkeségét, létezésük
pompáját, szívdobogásuknak egészségességét, lelküknek minden reménységét
abba a hitükbe vetették, hogy van valahol egy igen hatalmas,
mindenekfölött való magyar állam, amely dicsőséges kezével sujthat és
felemelhet. A hivatalnok-ünnepeket itt oly pontosan megtartották, mintha
a mindenkori kormányelnök aggodalmasan várná a jelentést a késmárkiak
viselkedéséről, a március tizenötödiki nap csaknem olyan ünnepnek
számított, mint a karácsony, mindenki a legjobb ruháját öltötte magára a
koronázás évfordulóján és a városi notabilitások ősz vagy kopasz
fejükkel megindultan bólongattak, mikor a polgármester a Méze-kertben
(rossz idő esetén a két kövér asszonyok vendégfogadójában) poharát
Ferenc Józsefre emelte. A városháza tanácstermében Ferenc József képe
uralkodott talpig olajban, piros huszárnadrágban és mielőtt a havasi
legelők bérbeadásáról határoztak volna a lojális szenátorok, talán
némelyiknek megfordult a fejében, hogy mit szólna a tanácsi határozathoz
őfelsége.
Ebben a városban minden utcakő, minden cégtábla a boltok fölött, minden
hang a piarcon vagy a gyülekezetben arról beszélt, hogy a leghatalmasabb
nemzet a világon a magyar, amelyhez tartozni dicsőséges és jövedelmező
állapot. A romjaiban andalgó Thököly-vár mögött alföldi diákok tanulták
a leckét, a hársfaleveles promenádon karöltve sétálgató
_cipcer_-kisasszonyok tüntetőleg és hangosan fitogtatták a magyar szót,
a kis vasúti állomáson az esti vonat beérkezésekor korzózó hölgyek (a
városban egyetlen aszfalttal borított területen), amíg ropogva sétáltak,
magyar dalokat dúdolgattak, hogy a szárnyvonal masinisztája szívesen
időzött a késmárki állomáson. Csak messze, a külső utcákban maradt meg
egy-egy tábla, amely német szóval emlékezetben tartotta az utca régi
nevét, kérkedve, büszkén magyarul beszélt itt mindenki, ha a bérkocsisok
idegeneket hoztak az állomásról, a tánciskolában nemzeti öltözetben
jelentek meg a legjobb táncosnők, az öreg boltosok szégyenkezve hívták
elő fiukat vagy lányukat, ha a vevő magyarul szólalt meg. Még a városi
dobos is magyarul proklamálta mondanivalóit a külső telkeken és csak
suttyomban mondogatta el az öreg tótoknak anyanyelvükön a proklamáció
tartalmát.
És a líceumban keménykötésű, soviniszta, többnyire függetlenségi érzelmű
professzorok nevelték az ifjúságot, mintha megbizatásukat még Rákóczi
Ferenctől vagy legalább is Kossuth Lajostól nyerték volna az ifjú szívek
felvilágosítására. Sehol Magyarországon nem szavalták bensőségesebb
meggyőződéssel Vörösmarty és Petőfi költeményeit, mint a líceum
önképzőkörében. Csak emlékezzetek, alföldi magyarok, kik néhány ifjú
esztendőtöket Késmárkon vagy más szepességi iskolában töltöttétek, mily
rajongása és földöntúli tisztelete volt itt a magyarságnak. Nemzetet a
végeken még nem imádtak úgy magyar hozzátartozói, mint itt, hideg,
hosszútelű, havas északon imádták a magyarságot szerény, félig-meddig
mostoha fiai, a szepességiek, a Kárpát fagyot és nélkülözést termő
fensíkján. Az esztendő nagyobbik felét mély csendességben élte át itt a
lakosság a fürészporral betömött ablakok mögött, félméteres hóval
borított háztetők alatt. A borzalmas kárpáti tél foga alatt megroppantak
a fenyőerdők, méteres hó borította a piarcot, a vicinális-vonat napokig
adós maradt a pesti újságokkal, idegen hétszámra nem érkezett a szép
Magyarországból e tájra, ám a diákok bálján, amelyet Vízkeresztkor
tartottak, a tűzoltó-zenekar szinte fáradhatatlanul fújta el
számtalanszor a Rákóczi-indulót, amelyre az ifjúság táncolt s az öregek
könnyes szemmel bólongattak.
Most már a szélvész fújja a tárogatót a Thököly-vár bedőlt ablakain át.
A peleskei jegyző útján.
Párisban nem tudják, hogy a szatmármegyei nemesség atyafiságban, vagy
legalább is komaságban van a bihariakkal, a szilágyiakkal, akiket most
elrekesztenek egymástól az új térképen?
Bizonyosan nem tudják Párisban, hogy itt egy nagy darab földön egy
magyar család lakik (a híres köznemesség maradékai), mert ha tudják,
máshol állították volna fel a határt. A mostani határ annyira nem
számíthat, mint a falusi házak között levő garád (amelyet ezen a vidéken
sárból építenek és góréval, náddal födnek be). A garádon átbeszélget a
szomszéd, még a pipáját is odaát füstölteti, áthajlik a leány dereka,
átnyúlik a kikapós menyecske két teli karja, átpörög a vénasszony
nyelve. Csirke, tyúk átbúvik, házőrző eb itt csinálja magának az utat,
amelyen kiugrik… Hát ilyen az a határ, amelyet a magyarok és magyarok
közé vonnak kelet felé. Nem kell búsulni, hogy magja vész az atyafiságos
érzelemnek, az évszázados komaságnak, testvériségnek. Csak hadd mondják
Párisban, hogy Szilágyban, Biharban, Szatmárban ezentúl románok laknak.
Jóízűen mosolyog ezen a magyar ember, mintha adomát hallana a
Lidérc-kalendáriomból. Kund hadnagy ereszkedett erre hadaival, amikor a
tiszai nádasok Nagyváradig tartottak, tiszai csíkot fogtak a lápból
Szatmár alatt és a Nyirség, Hortobágy, ecsedi láp egy sátoralja birtoka
volt. Árpád valahol a Dunántúl ütötte fel vezéri zászlaját, a hadnagyok
a Tiszántúl a saját szakállukra és bölcsességükre kalandoztak.
Ugyanazok a kezek emelték a nyirségi földvárat, amelyek a biharit.
Századokon át szaporodott itt a honfoglaló magyarság. Messzire nem
mehetett. Nem engedte a Tisza, a Királyhágó, ugyanazon földön legeltette
barmát, építette házát, az új királyok legfeljebb megerősítették a régi
nemesi leveleket. Itt volt a legerősebb a köznemesség az országban, mert
minden ember a honfoglalásból maradt itt. Még országgyűlést is
tartottak. Jó magyarság ez, amely megmaradott őseredeti alakjában, mint
a farkas, mely a nádasokat járja. A férfiak inkább csontosak, szívósak,
szárazak, nem igen elhízottak, mint másfelé az Alföldön. Az árvízzel,
alkotmánnyal, honfibúval való küzdelemben megszíjjasodtak az inaik. Kis
termetükkel, fekete gubájukban, magyaros bundájukban reggeltől napestig
guggolnak a rázós szekér oldalán. Gyalogszerrel is elbaktatnak nagy
messziségekbe. A nevét mind le tudja írni, mert magyar nemes. Az
udvarházakban arról beszélgetnek, hogy ősi alkotmányunk szerint minden
magyar nemes ember egyenrangú a királlyal és így az új királyválasztó
gyűlésen kikiálthatnák akár Költsey Pált királynak, de lehetne a király
tyukodi ember, de semmiesetre se kenézlői, mert az kún maradék.
A legjobb magyarság lakik a Felső-Tiszától a Körösig, amelyet most
Romániának akarnak nevezni. A peleskei nótárius eleven alakban jár-kel
itt napjainkban is az eldugott falvakban. A magyar históriai arcok
lépten-nyomon feltünedeznek előttünk a náddal fedett házakban.
Bocskay-képű kisnemesek őgyelegnek a szatmári hetivásáron,
Rákóczi-arculatú férfiak egykedvűen nézik a tornácról a kocsin utazó
küzdelmét a kerékagyig érő sárral, az öregebb emberek az én
gyermekkoromban még fésűt viselnek a hajukban, a kántorok Arany János
pipás kántorai és „nemes, nemzetes és vitézlő“ prédikátumot vésnek a
fejfára, mert a temetőben ez a divat. Magyarság, amely századéveken át
egyetlen férfias örömét az alkotmányos harcokban, követválasztásokban
élte, ha épen nem volt háború. Magyarság, amelyben legerősebben élt a
jogérzet, amely mintha a honfoglalás óta maradt volna itt e tájon. Ezt a
magyarságot akarják elszakítani az anyaországtól, amelynek „első
foglalásból“ való földjei feltalálhatók minden határban, ahonnan a
legtöbb nemes embert mutatta ki az egykori nógrádi levéltáros, Nagy
Iván. Ahol minden ember ügyvéd, politikus születésénél fogva, amikor a
legénytoll kiütött állán. Itt akarják elhitetni a világgal, hogy
Nagy-Károlynál végződik Magyarország. (A nyirségieknek mindig
szerencséjük volt. Még a Tisza is jobban áradt a Szamos felé.)
A köd, amely így télidőben együtt füstölög a kémények
foghagymás-füstjével: darab időre eltakarhatja előlünk az apró falvakat,
a két- meg háromszáz esztendős évszámokat a háztetők kéményein, a
történelmi redőzetű arcokat, a szép öregembereket, akik oly bölcsek és
tapasztaltak, mintha Bocskay óta élnének egyfolytában és már semmin sem
csodálkoznak, semmitől sem félnek, mert századokon át megismerhették
nemzetüket… A dér, a fagy, a hó, amely erős télen járhatatlanná teszi
errefelé az utakat, hogy a vendégszerető gazda az orrossal kénytelen
önmagát felköszönteni jóravaló vendég hiányában, majd elmúlik;
elindulhat a híres jegyző Gvadányi országútján; Bessenyei összeomlott
kuriáján nemcsak az éjféli kísértetjárásban hangzik magyar szó és a
szatmári piarcon a jézustársaságbeli atyák ismét sétálni viszik a kis
magyar fiúkat, akiket itt a legnagyobb gonddal nevelgettek. – Máskor is
volt tél, máskor is elmaradt a postakocsi, a nagy havakban hetekig élte
a maga elgondolkozó, tűnődő életét a falusi magyar, amikor bibliát vagy
Horáciust olvasott. Ez a tél talán hosszabb lesz, mint a régi telek. De
egyszer felszáll a köd a fehér nádasok felett, a lápokon kinyílik a
sokszínű flóra, a kanyargó országúton, a feszület mellett peregve elhajt
egy könnyű szekér, amelyről kis gubás ember ugrik le a hírrel: megint
csak Magyarország vagyunk… Talán mire a fecsegő nyirfák ezüst
pecsétviaszkot ütnek üvegzöld leveleikre, talán mikor a búskomoly, vén,
emberképű fűzfák a folyók partján hosszú ujjaikra finom csipkét szednek,
mire az áradó vizek elviszik az emberek rossz indulatait… a keresztútra
napraforgót ültetnek, mert ő mutatja a vegyesnyelvű vidékeken a magyar
falvakat. Az emberek megdörzsölik a szemüket:
– Milyen rosszat álmodtunk!
A nemzet lelke északkeleten.
Északkeleten, ahol a hegyszorosokat mutatja a térkép, amely
hegycsúcsokon át egykor a magyarok bevonultak a turulmadár után és
hegyhátról, őserdőből, történelmi völgyekből lefelé ereszkednek, míg a
tokaji Kopasz-hegy ormáról megpillantják a kanyargó Tiszát, amely oly
szeszélyesen fut a síkságon, mint hullámai között a jókedvű magyar hal:
a kecsege, megpillantják a tiszai nádasokon túl elterülő Kanaánt, a
folyókkal négyszögekre osztott Alföldet… északkeleten, az ázsiai úton
rabságba vetett testvéreink várják a szabadulást. Sátoraljaújhelyen túl
lakó magyarság, a békében is legszegényebb magyar sátoralja: idegen
igában nyög, mert gazdag testvérei háborút kezdtek. Mintha a
mostohagyermek fizetne az édesgyermeki adósságáért. Ungvár, Munkács,
Eperjes, Máramarossziget, amely helyek a magyar történelemnek mindig a
bánatos, veszteségteljes lapjain szerepelnek; – itt voltak „Rákóczi
földjei“, ahonnan elment minden épkézláb ember, amikor a gazda fegyvert
fogott (a vonat ma is körülbelül egy óra hosszáig iramodik népmondák,
legendák, regék tájképei között, az egykori Rákóczi-birtokon); az
eperjesi havas háztetők, a januárban hóviharos piarc, az öreg templom
már látták Karaffát, de látták a branyiszkói csatába farsangi bálból
hadrakelő honvédtiszteket; a galíciai piócák ennek a szegény népnek
sovány lábszáraiba kapaszkodtak először és a világháború hitregéhez
hasonlatos kárpáti harca (amikor még a nemzet lelke harcolt, hisz
területét, testét védelmezte 1914 borzalmas telén Duklánál és a többi
hegyszorosoknál), ezen a tájon gázolta még inkább a szegénységbe a
földhöz ragadt népet, – szinte a történelem könyvébe kell felírni, ha
egy falusi gazda disznót ölhetett ezen a télen… Ungvár, Munkács,
Eperjes, Máramarossziget: a magyarság történelmi kálváriájának
imádkozó-lépcsői. Talán most jutottak a krisztusi kálvária legutolsó
stációjához, midőn az történik velük, ami ezer esztendő előtt sohasem,
végleg elszakítani akarják a nemzet lelkét a nemzet testétől, középkori
kegyetlenséggel és eszeveszett hatalmi erőszakkal tépik ki az itteni
magyarok szívét a gyűlölet tüzes harapófogóival, mintha Karaffa
ítélkezne napjainkban is az eperjesi piarcon, Giskra hordóvárai
rejtőzködnének a hegyi utak mellett… de nincs többé Mátyás, akit
várhatnának.
Északkeleten, ahol az őserdőkben az ezeresztendős fáknak az alkonyi
homályban olyan alakjuk van, mintha fiatalkorukban megcsodáltak volna
(terhes ifjú asszony módjára) egy medvére vadászó Árpád-királyt, akinek
arca a fa kérgébe vésődött, napjainkban is irtja a fát a rutén, de
visszhangos fejszecsapásai többé nem vonják szemeink elé a történelmi
képeket, amikor a honfoglaló magyaroknak, a kétkerekű szekereknek,
táltosok fehér lovának, ázsiai, hosszúfarkú lovakon érkező hét
sátoraljának vágták az utat ezek a fejszék…
Északkeleten, ahol a Tisza forrásai úgy buggyantak ki a hegyekből, mint
a gazdag, vérbőséges magyarságnak vérhullámai, amelyek kelettől délig
megtermékenyítik azoknak a földjeit, akik egykor a Tisza futását,
vakmerő zuhanását követték itt a hegyek között, hogy Tokajnál végre
ráeszméljenek a jóslat ígéretföldjére… északkeleten a hegyoldalról
legördülő tutaj sápadtarcú menekülő magyarokat hoz a borús éjjeleken, a
harsogó jégtorlaszok között, akiknek panaszos szava úgy hangzik, mint
valamely históriai monda. Néhány hónap előtt is jöttek közénk magyarok,
akik a hidegedő Tiszán csónakon vagy úszva keltek át, – Zabolch vezér
átkelő helyén, Kenézlőnél mutatta az áradat a sűrű éjszakában az utat a
megmaradott Magyarország felé, – ámde most, jégzajláskor, csak a tutaj
tud eligazodni a magyar terület felé, a tokaji vashíd alá.
Északkeleten, ahol egykor Ungvár fénylő lámpásai,
Gyöngyössy-társaságbeli írói, a máramarosszigeti nemzeti színművészet
vándorapostolai, ősnemes birtokos urak ismeretségei vidámították az
utazást; ahol a pesti délutáni gyorsvonat éjfélkor elérte az
országhatárt, az állomásokon medve-vadász bundákban várták a vonatot
Andrássyak, Majláthok és a perbenyiki vadászatokon oly meghatottsággal
emlegették a messze elterülő Magyarországot, mint Széchenyi és
Wesselényi korszakában emlékeztek meg a magyar Hazáról; ahol a falvak
bocskoros népe kiegyenesítette munkától meggörnyedt derekát, ha
_magyarnak_ nevezte őt a szolgabíró, adóvégrehajtó, csendőr, akivel
dolga volt ebből a tündéri, gyönyörű, hatalmas Magyarországból; ahol a
városok úgy fénylettek, mint egy-egy kis Budapest, a pesti műveltség,
divat, irodalom, művészet a fáradt határszéli vonaton úgy érkezett
idáig, mint akár az indiai gyarmatokra a londoni parfőm; ahol még
állanak a multszázadbeli úri magyarság kastélyai, udvarházai, amelyekben
pirosba és aranyba köttetik a modern magyar könyveket, mint egykor őseik
Kisfaludy Regéit, a kassai vagy eperjesi zárdákban nevelt kisasszonyok
egy sohasem látható magyar költőért rajonganak, a pesti szépirodalmi
ujságot (a Nyugatot) egykor lovasemberrel küldték egyik faluból a
másikba, feldobogott a szívük, ha egy nevezetesebb magyar politikus
mondta el beszédét a városi piarcon; ahol a nemzet lelke úgy értelmezte
a magyar állameszme fogalmát, mintha még mindig Árpád-királyok
parancsolnának Budán, vagy legalább is felsővadászi Rákóczi Ferenc
függesztené alá a munkácsi várból mélabús tekintetét beláthatatlan
birtokaira.
Északkeleten: a nemzet lelke lakott. A fenyőóriásoktól őrzött
tölgyerdőkben a hitrege csodaszarvasa nyargalt holdfényes éjjeleken, az
ungvári pincék kormos falára bujdosó kurucok neve volt felírva, az
„unghi berkek“ az idegen hatalom elől „rejtezkedő magyarokat“ takarnak
és még a szél sem árulja el őket, a máramarosi magyar gyémánt fénylett
az emberek tekintetében, ha Magyarországról beszéltek és a magyar
hatóság fülön fogta az orosz agitátorokat, ha átszökdöstek a határon.
Kérdezzétek meg őket akár napjainkban is, a mostoha magyar uralom után,
amely vándorbotot nyomott a kivándorlók kezébe: magyarok akarnak maradni
vagy egyebek? – Én tudom, hogy ez az országrész felordítana, mint a
megsebzett medve a rengetegben. Magyar, magyar akar itt lenni mindenki.
Ha járnak kísértetek, akkor ez az északkeleti Magyarország éjfélenkint
telve van a visszajáró nemzeti lélek búskomoly, soha el nem felejthető
kísérteteivel. A hósapkás hegycsúcsok a viharzó széllel átkiabálják
egymásnak, hogy mi újság Magyarországon, mint a pásztorkürtök
felelgetnek a havasi legelőkön.
Tiszántúl.
A vadludak már kelet felé szállnak, mind hosszabbodik a nap járása az
égboltozaton, egyik határból a másikba ér az a láthatatlan kis dobos,
aki vidám szóval szerte hirdeti, hogy mától fogva szabad megszólalni az
énekes madaraknak a magyar népmesékből való hangjaikon, a füzesből
átfüttyenteneki a szőke folyón túlra, az ákácosba, a fekete földről a
homokra; lehelet-finom ágú nyirfáknak, meglapuló, ijedt dűlőutaknak,
elnémult, elcsodálkozott tanyaházaknak, alig látható árnyékú tornyoknak,
(mint a határ csőszeinek,) ámult szélmalmoknak, az iménti tél
búvában-bajában elkeseredett mezőknek, szótalan hidaknak, elbujdosott
tekintetű, elásott kedvű magyaroknak mondja meg a folyón áthangzó
kurjantás, hogy szabad már a madár magyar füttye a rekettyésben, költhet
a ruca a kenézlői nádasokban, karéjba fogózhatnak a gyerekek a pázsiton,
hogy ősi tavaszi dalainkat énekeljék, sujtásos magyar szóval káromkodhat
a télből ébredező öreg ember a nádasház eresze alatt, kiáshatja a föld
alól áldott járású ekéjét, boronáját gazda; kimerészkedhetik a mezőre
Szűz Mária leánya, a magyar menyecske, megszólalhat a Rákóczi-harang,
feldoboghat a szív a magyar zsoltárban, mutathatja a másnapi szép időt
az esti felhő, által mehet a Tiszán holló a fiához, mátkájához a
jegybenjáró, anya a lányához, mézeskalácsos a tavaszi vásárra,
gyantázhat a faluvégi cigány olyan nótákhoz, amelyek eddig tilosak
voltak; nem füttyent az őrszem golyója a hullám felett az éjszakában,
midőn a révészek halkkal megindítják a csónakot a túlsó part felé, a
tokaji vashídon kedvére sípolhat a masiniszta, amidőn az újra
viszontlátott Magyarországba átmegy…
Az énekes madarak elzengik a tavaszi dalaikat és a tündéri furulyázást
minden teremtett lélek megtanulja egyszeri hallásra. A rejtőzködők, a
kemence mellé bújtak, a padláson üldögélők, a vermekben virrasztók, az
idegen katonák lépteire figyelő álmatlanok, az elsötétedett kedvű
hazafiak, a bátorító mesemondásban megöregedettek, a messzi idegenbe
menekültek egyszerre megértik, hogy tavaszodik a Tiszántúl hajnali
ködbe, vízi-párába borult mezőségei felett; a tétlenségre ítélt
kocsikerekek és utazási kedvek nagyot nyujtózkodva felébrednek a gonosz
varázslatból; a reggeli kiáltás bizakodva keltegeti a túlsó parton
éjszakázó révészlegényeket; a kántorok megköszörülik elnémult hangjukat
a hálaadó istentisztelethez; a mélázó szabolcsi földvárban megmozdulnak
a föld alatt rejtőzködő honfoglaló sarkantyúk, kardok, régi vasak,
magyarok találják meg őket, ha a föld szinére bátorkodnak; a délibáb a
Hortobágyon többé nem mutat ellenséges katonát a felhők között; és a
csillagok szeretettel pilongatnak alá régi pásztoraikra, kerülőikre,
fehér gúlyáikra, amelyeket újra áthajt csordásuk a nagy vizen. A tanyai
komondorok a régi hangjukat veszik elő, midőn a hold merőlegesen áll a
táj felett, a vándorlegényt magyarul szólítja meg a csendőr az
országúton, a csárdákba hangos szóval nyit be az utazó, a földesgazda
reménykedve számolhat alkonyi sétáján földjei felett, a dohányos kocsik
elindulhatnak a sáros országutakon és a papok megint prédikálhatnak
templomaikban harsogó magyar szóval a magyarság örökéletéről. A tiszai
nádasok már zöldülnek, a meggyfa és barackfa alig várja, hogy megmutassa
a napsugárnak gyönyörű hajadonságát, napról-napra későbben száll le az
esti köd a vizes mezőkre és az újhold hivogatólag mutatkozik az
égboltozaton, mintha a gazdát hívná álomba merült földjei
felébresztéséhez. A kis falusi temetőkben megmozdulnak a régi, idegen
őrjáratok elől elbujdosott kísértetek, nemzeti multunk dicsőségéről
mondanak tanítást a falusi mesterek, ismét látszik a kútágas a
kitavaszodó messzi legelőkön, hetykén durran a nyájőrző ostora, a
kovácsműhelyből messzire cseng a kalapács hangja, amint az utazók lovait
patkolják, a falusi bakter tovább kiáltja a maga százesztendős
mondanivalóját az éj csendjében és az útmester kipödrött bajusszal tart
szemlét a lerongálódott megyei utak felett. Félig elfelejtett nóták,
zugolyba húzódott kedves emberek, évfordulók és névnapok, rabságra ítélt
drágalátos hazai hangulatok és szokások térnek vissza.
Messzi földről tér meg a régen látott testvér és a néma ölelésben
kimondhatatlan fájdalom és öröm. _(A megszállás után.)_
Utazás Európa legszegényebb népei között.
Európa legszegényebb népéről, az orosz-magyarokról, más nevén:
ruténekről szól ez az írás. Hívják még ezt a népet: kisorosznak is, az ő
nyelvükön ez: ruszin-nek hangzik; külföldön uher-nek _(magyarnak)_
mondja ő magát. Neve tehát volna elég ennek a népnek, ami már jócskán
jellemzi szegénységét. A milliomos Esterházynak sohasem kellett
különösebben megjelölni magát. De az egykori szegény kurtanemes felrakta
névjegyére összes valódi s kölcsönzött predikátumait.
A ruszin nép azonban nem hivalkodik származásával, a tudósok vitatkoznak
felette. Ő szegény megelégszik e nagy világ legkisebb címével, amely még
az egykori tisztelt címnél is kevesebb ma Európa nagyságos urai előtt:
szívesen, boldogan nevezi magát: _magyarnak_. Ez a nép büszke arra, ha
magyarnak mondják; közmondása, elragadtatása, dícsérete, ha valakire azt
mondhatja:
– _Olyan, mint egy magyar._
A ruszinok földjén van legközelebb az Isten a néphez, mert messze van
tőle a „király“.
Az Istenben való hit tartja a lelket századokon át a népben; száz évek
múlnak el s ő mindig várja a jobb esztendőt, amely bizonyosan
elkövetkezik. Addig is megelégedetten, csendben, jámboran éldegél,
mintha kiveszett volna lelkéből minden gonosz indulat a sanyargatásban.
A legszelídebb nép ez. Ábrándos, álmodozó, boldogan böjtölő. Csak meg
kell nézni egy igazi ruszinnak a jóságos szemét, indulat, dac nélküli
arcát, bárányszelíd homlokát! Ez a faj nem képes a gonoszságra. Igaz,
hogy élhetetlen, igaz, hogy gyermek még napjainkban is a megvénült,
cinikus, elkorhadt népek között, igaz, hogy a szenvedések, embertelen
nyomorúságok alázattal vonultak el felette: de épen ezért övé a _jövő_.
Ez az egészséges, szegénységében boldog, egyszerűségében bámulatosan
megelégedett nép egyszer még hallatni fog magáról. Ő annak a kisorosznak
az egyenes leszármazottja, akiről azt írja Csehov, a legnagyobb orosz
író, hogy: egykor beszélni fog róla az egész világ. Minden nemes emberi
tulajdonság megtalálható a magyar-oroszban.
Szeretni senki sem tud úgy, mint ő.
Hűségét századok óta kipróbálta mostohaapja, a magyar.
Nagy bűnök, árulások, gazságok nem terhelik ennek a kis nemzetnek a
lelkiismeretét. Emelt fővel állhat a népek ítélőszéke előtt. Ő nem
bántott senkit, nem nyomorgatott, kínzott, rabolt ki szomszédot. Mindig
szegény volt és sohasem áhította a másét. Sziklás hegyeihez, komor
teleihez, fénylő folyóihoz és még fénylőbb tavaszaihoz ragaszkodott. Kis
földecskéjét a tenyerével védelmezte, mint kisdedét. Vallása ellen nem
vétett. A börtönöket alig ismerik a ruszkák tartományában.
Lássuk közelebbről e népet, amint néha útközben megnézegettem őt régebbi
utazásaimban.
*
Európa árvája, Magyarország mostohagyermeke, a mai rutén vidék
földrajzilag Közép-Európa legszebb tájai közül való. Az orosz költő
(Lermontoff) a vad Kaukázusról világhírű művet írt. A mi rutén vidékünk
szépségében hasonlatos a muszka Kaukázushoz, ámde a nagyvilág keveset
tud e helyről, ahol a Tisza ered, a máramarosi só terem, ahol legzordabb
a Kárpát, hosszú, alig elviselhető a tél, aszú nyár soványkeblű földet
fonnyaszt, medve bőg a rengetegben és közel az országhatárhoz fénylő kis
város, egy második kis Budapest csillogtatja lámpásait, Ungvár nézegeti
magát az Ung folyóban.
Ahol a Poprád elbúcsúzik Magyarországtól, hogy a régi történelemben
Gácsországnak nevezett Galíciában folytassa robogó útját: ott van a
ruténség legészakibb határa. A térkép Poprád-Remetének nevezi a
határközséget. A Kárpát itt az égbe nyúlik, sasok útja, túristák
szédülete, mindennapi járáskelése a szepesi furmányos-szekereseknek,
akik a Poprád völgyéből itt vitték ki a vásznat, bort az egykori lengyel
városokba.
Ezen a vidéken minden utánozza a hegyek növekedését. A fenyő hosszúra
nyúlik, hogy a hegyek árnyékából néha megpillantsa a napsugarat. A
férfiak szálasak, megtermettek, mint a fenyőfa, amelyet úgy fuvaroznak,
mintha ágyút vinnének. A fenyőfa-szállító szekérnek elől van két kereke,
aztán hosszan nyúlik a fenyő szála, míg a végére ismét két kereket köt a
fuvaros. Ezek a hosszú, nyikorgó szekerek jönnek lefelé százesztendők
óta a Kárpát-hegységből. A kistermetű hegyilovak, néha még a tehénkék
is, csodálatos szorgalommal vonják a nehéz terhet. Egyik szekér követi a
másikat, mint a kalendáriumban a napok. A fenyőfavágó késő vénségéig
megmarad a mestersége mellett, hogy halála után átadja mesterségét a
fiának, aki azután ugyancsak nem tesz egyebet, mint fenyőfát szállít a
hegyekből. A hegység felett nyomtalanul múlnak az évszázadok. Az erdők
észre sem veszik, hogy az emberek fejszével vagdossák. Nyikorog a hosszú
szekér. Kidőlnek a fák, meghalnak a favágók. De mindig terem új fa és új
ember, aki a fát kivágja.
Ha felfelé haladsz a Poprád völgyében, együtt a folyóval, _felfelé_,
számtalan faszállító szekérrel találkozhatsz a magasra kanyargó
országúton. A lovak csengői messziről jelentkeznek az útkanyarulatoknál.
Keskeny az országút. A hegyek között korán sötétedik. Nagy messziségből,
mély völgyből pislog idáig egy kis völgyi falu mécsese. Tán a gazdát
várják haza, aki elment fát vágni a hegyek közé. A lovak csengői
lassacskán közelednek, nagyokat nyikorog a kerék, amely eszi a
kocsikenőcsöt a hegyi úton. Néha még holdvilágnál is mennek, mendegélnek
a fenyőfás szekerek. A fenyőtörzsek nyugodalmasan feküsznek a kerekes
ravatalon. Bevégezték életüket fenn a hegyen, szemközt néztek ezer hideg
széllel, vadállat-kedvű viharral, álltak a felhők baljóslatú árnyékában,
villám kísérteties zengésében, halálos dermedtségében a hosszú télnek,
patakcsörgésében a tavasznak.
A rutének fája: a fenyőfa. Ez a sudár, szépséges, délceg fa borítja a
ruszinok földjét. A völgyekben gyermekcipőben jár, bokor, cserje,
törpefenyő alakjában zöldül, míg fenn a hegyek között: a hősök viharos,
mogorva, magányos életét éli a fenyőóriás. Sötétzöld szoknyájában,
hideg, hegyes levelével, száraz gallyával, madárhangtalan sűrűségeivel,
beláthatatlan rengetegeivel végig benövi a Kárpát-hegyláncot. Kőből,
sziklából terem, gyökereit mélyen és messzire küldi, hogy táplálékát
megszerezzék a széllel vívódó koronának; mind távolabbra fut az
emberlakta vidékektől, a hegyvidék lemondó remetéje, életéről alig
tudunk, de halálában gyorsan ellobogó lángjával, piros melegével,
hirtelen tüzével mindnyájunknak jó ismerőse. Olyan hevesen szereti a
tüzet, mint a szűz a szerelmet. Tisztasága, hűvössége, magányossága
alatt vészes szenvedély lakik, olthatatlan vágya a tűz iránt. Mintha a
fenyőfában, amely a legtovább őrzi a tél halott havát, viseli a hideg
évszak dermesztő köpenyegét, a fenyőfában egy szenvedélyes szív lakna,
amely alig várja, hogy elhamvadhasson az egész életében nélkülözött
hőség karjai között. Sokszor ültem kályhámnál, amelyben vetekedve,
rohanva semmisültek meg a fenyők hasábjai. Elgondolkoztam e hideg
teremtmények tűzimádatán. Oly nagy lángot gerjesztenek, mint a szegények
szívei, amidőn egyszer rájuk süt az élet melegsége.
Amerre a ruténeklakta vidék fekszik, mindenütt fenyők védelmezik a
hegyek csontos, köves hátát. Közöttük vonul az országút, lebátorkodnak a
falvak határáig, sötét rengetegeikben bársony-puhán őrzik meg a talajt,
az évről-évre egymásra hulló magokat, gallyakat, leveleket. A szerzetesi
csend, amely az erdőben honol, messzire visszhangozza a fejsze hangját.
Olyankor az egész erdő figyelni látszik, amint favágók kezdik munkájukat
az erdőszélen s a nagy fák panasztalanul dőlnek le a földre, amelynek
érintését azelőtt sohasem ismerték.
Itt húzódnak a rutén vidék legészakibb részén (hol a Poprád folyó
Magyarországot elhagyja), azok a mély erdőségek, amelyek sűrűbbek a
Bakonynál, nemesebbek Svájc fáinál, dúsabbak, mint a Kaukázus kopár
hegyláncai. Bármilyen magosak itt a hegyek, a fenyő meghódítja őket.
Felkúszik ez a zöld hadsereg az áthághatatlan hegyláncokra.
Nyugodalmasan várja a nyolchónapos tél után a rövidke nyarat. Gyermekes
örömmel visszhangozza a fuvarosok csengetyűinek hangját, pedig azok az ő
elpusztítására jönnek fel a völgyekből. Boldogan lebeg el a fenyőerdők
felett a kis falucskáknak harangszava. Olyan szelíd a fenyőfa, mint az
emberek, akik ezen a tájon laknak.
*
A rutének földjének északi határán hírneves folyó a Poprád, amely
körülbelől a „Magos Tátrában“ ered s innen veszi azt a csodálatos
iramodást, hogy pályája legvégéig – túl Magyarország határain – mindig
_felfelé_, észak felé tud folyni. Átlép hegyeket, városokat,
vizimalmokat, mindvégig siet s úgy öleli meg az országhatárt, mintha
búcsúcsókot nyomna kedves Szepesmegyéje homlokára.
Annyi mesélnivalója van ennek a folyónak, hogy el sem készül vele az
országhatárig. Régi kolostorok árnyában szalad el, ahol egykor szakállas
barátok, fegyveres szerzetesek szolgálták hűbéres uraikat, a lengyel
hercegeket. Kedves, színes, mesehangulatú kisvárosok mellett lappang,
ahol a háztetők pirosak, és kékek a női szemek. Juhászok egyhangú nótáit
hallgatja a hegyek között. Egy boldog kis országon szalad át, amelyben
vasorrú bábák, lenhajú lányok, jámbor menyecskék mossák ruháikat a hidak
alatt, kékkalapos Nepomuki Szent Jánosok őrködnek a városvégeken, minden
ember keresztet vet, ha megszólal a harangszó, a kísértetek sohasem
jönnek vissza a temetőkből, mert bűn nem terheli lelkiismeretüket.
Tánciskolák, haranglábak, kunyhók és temetők mellett igyekszik a Poprád
hegymászó útjában. Egy jókedvű vándorlegény ő, amely szívesen megáll
minden vendégfogadó, minden parasztház mellett, ahonnan a nép-ének
mélabús dallamai hangzanak. Kalauzolja útjukban a tollaskalapú
varázslókat, medvetáncoltatókat, szilvaárusokat, vásárosokat, akik
Lengyelországból jönnek és az egykori királyság pénzeit eldugják
tarisznyáikba. Ha pedig történelemről kezd mesélni a Poprád: Giskra cseh
rablóról, Rákóczi Ferenc nyalka kurucairól annyi mondanivalója van, hogy
napestig lehet hallgatni. Partjain hol lengyel fejedelmek, hol magyar
királyok uralkodtak. Minden város, minden falu, minden váromladék messzi
néz bele a történelem mélyeibe. Szelíd füzesekben szláv melódiáit
dúdolja a nép. A tájképek a fensíkon olyanok, mintha Oroszországból
volnának kimetszve. A názáreti szelídség ül a nép gyermekszemében. A
Poprád jóemberektől válik el, amikor végre elhagyja a határt.
A rutén vidéknek három nagyobb városa van: Munkács (székváros), Ungvár
és Máramarossziget. A többi része falvakból áll, hol jámbor
egyszerűségben éli életét a jóravaló ruszin-nép.
A falvak olyan egyformák, mint akár Oroszországban.
A házak fából épültek, tetejük szalma, az egyetlen nagyobb épület a
korcsmárosé. Bibliai szegénység és megelégedettség lakik a
ruszinfalukban. Az élet mindennapiságát a vörösbetűs egyházi ünnepek
váltogatják. A ruszin hitbuzgó. Görögkatholikus vallásához híven
ragaszkodik. Papjai és tanítói ugyanolyan egyszerű emberek, mint ő maga.
A pap megfogja az eke-szarvát, a tanító éjszakára az iskolába köti
tehénkéjét s vele együttalszik. Az egyszerű kultúra hősei itt a
lelkipásztorok s a tanítómesterek. A legnagyobb eredmény, amit
elérhetnek, hogy írni meg olvasni tanítják meg a népet. Az évszázados
babonáktól, hegyvidéki népek szokásaitól, gyermekességeitől nem
térítheti el a népet semmi ékesszólás. A korcsmáról nem tudnak
lemondani. A dermesztő telek, csontigjáró hidegek, az életnek
egyhangúságai szinte természetszerűleg megkívántatják e néppel az
alkoholélvezet mámorát, melegét, felejtését. Minden tiszteletet
megérdemel az antialkoholisták bölcs prédikációja, de a ruszinnépnek is
igaza van, amikor nem tud lemondani az alkoholról. Adjatok más hazát
ennek a népnek, ahol véres verejték, végsőkig feszített testi munka
nélkül is megtalálhatja boldogulását. Adjatok neki a kopár, kegyetlen
hegyek helyett dúsan termő síkságokat. Adjatok neki ennivalót, amely a
pálinkát pótolja. Adjatok neki kultúrát, papot, tanítót, előljárót, aki
jó példával jár a nép előtt és nem tekinti maga is büntetésnek az
életet, amely a Kárpátok melankólikus világába száműzte őt. Adjatok neki
rövidebb telet, amely szörnyeteg tartósságával, járhatatlan
országutaival, kőkemény hidegségével, minden életet megállító
konokságával az esztendő felénél többet bebörtönöz a ruszin-életből. A
kis kunyhók, betapasztott ablakaikkal, ritkán nyíló ajtóikkal,
kétségbeesetten őrzött belső melegségükkel, korai estéikkel, lassú
virradásaikkal, tömlöc-életükkel úgy állnak a Kárpát között dúló
hófergetegben, mint az emberiség utolsó őrházikói. Lehetséges, hogy
északabbra még kegyetlenebb a téli szél, gyilkosabb a hideg, zordabb az
éghajlat: ámde Magyarországon mégis csak a szegény ruszinok állják ki a
szibériainak nevezett telet, – rossz esztendőben hét hónapig is – amíg,
ismét kibújhatnak házikóikból, amelyekben barmaikkal és gyermekeikkel
együtt végigszenvedték a tél kísérteties szakát. Északi írók, a jószemű
Lagerlöf Zelma, valamint Jakobsen is, írnak telekről, földbebujt,
elrejtőzött elszerencsétlenedett emberekről, akik „álomszuszékok“
módjára nem veszik észre a napok fordulását. A mi rutén-népünknek
nincsenek világhírű költői, akik elpanaszolhatnák a boldog emberiségnek,
hogy mit szenvednek keletészak lakosai Magyarországon. Meg kell nézni
ezeket a kis falvakat, csűrjeikkel, földbebujt igénytelenségükkel,
ősemberi félelmükkel, szemrehányásnélküli megnyugvásukkal,
jámborságukkal és jóságukkal, midőn beköszönt a Kárpátba a tél vihara!
Néha már az október meghozza a havat, máskor még áprilisban is dagadnak
a hegyi folyók a hólétől. A hóesés úgy szakad rá e tájra, hogy imádkozva
hajt a kocsis az elszánt utazóval, két lépésnyire nem láthatni előre, az
utak eltűnnek, falvak egyenlőkké lesznek a földdel, csak az országúti
keresztfán látni néha a fekete varjút, megsemmisül élet, gondolat,
nagyravágyás, eszme. A sors igazságtalan büntetéséből északkeleti
Magyarország legjobb népe megfosztódik az élet örömeitől, emberiség,
műveltség, gondolkozás adományaitól. Álmoskönyv és kalendáriom járja
itt. Közeli rokona e népnek az orosz melankólia, amelyből Puskin
született. Mit tegyen tehát e nép, ha az életet elbutító alkohollal nem
gerjesztheti magát új reményekre, jövendő színes terveire, beköszöntő
tavaszaira? Halottak laknak itt zordon télidőben, amidőn a hegyhátak
mögött legélesebb hangjait próbálgatja a tél zenésze, a hó fehér
fergetegében elvakul a szem, a szívdobogás mélyen elhalkul, kis
áristomában szárnyait is elfelejti próbálgatni a lélek színes madárkája;
csak csend van, ereszekről nagy puffanással leszakad a hó, csattan a
jégcsap, rekedten ugat a házőrző, a tehénke nem bődül, mert családtag
lett, az álomnak tömjén-füstjében hajtja le fejét csaknem egymillió
ember!
Adjatok a magyar-orosznak az esztendő 250 böjtnapja helyett ugyanannyi
evőnapot, amikor legalább megszokott táplálékát: a tengeriből készült
málékenyeret, a szegény burgonyát, a sovány paszulyt magához vehesse oly
bőségesen, hogy ne legyen szüksége testének az alkohol pillanatnyi,
keserves kamatú erejére.
A rutén ember jóformán kétszer lakik jól életében.
Először: mikor megházasodik. Egy hétig is tart némely vidéken a
lakodalom.
Másodszor: jóllakik a halotti toron, amit az elhalt házastársért tart. A
temetés majdnem olyan ünnepély, mint a lakzi. Ilyenkor nem sajnálja a
magyar-orosz a terített asztalt sem magától, sem háznépétől, sem
falujától. Jóformán mindent megesznek egy esztendőre előre. Rántotta
(szalonnával), forralt édestej, tepertős galuska, töltött tyúk, töltött
káposzta, kaszáslé, gomba kerül az asztalra. Félliterszámra isszák a
mézes pálinkát, míg végül mindnyájan lerészegednek. Az evés és az ivás
boldog mámora után jön a kemény böjt, amelyet panasz nélkül visel az
orosz ember. Cifra és körülményes görög-katolikus egyháza szigorú
böjtnapjait még megtoldozza. Böjtöl ősszel, amikor közeleg az első hó,
bevégződik a mezei munka. Azok a gyönyörűséges kárpáti őszök, amelyek az
utazó előtt a legszebb Magyarországot tárják fel, – a néma, sárguló
erdők, a rőt hegyoldalak, a hallgató völgyek, Mednyánszky világhírű őszi
tájképei a bennszülött számára a böjt kezdetét jelentik. A mély
vízmosásokban, völgyekben meglapuló kis falvakban a legöregebb emberek
kimondják a böjt kezdését.
– Elvitte a gólya az ebédet.
A madárhang elhalkulásával, a vizimalmok messzire hangzó kelepelésével,
az árnyék hosszabbodásával, a nap rövidebb látogatásával, mintegy a
közelgő, szomorú, hosszú téli sötétség beálltával a magyar-orosz ismét
megkezdi a böjtöt, mintha gyászolná a korán elröppent, boldog nyarat.
Ezentúl csak kétszer esznek napjában a rutének földjén, délelőtt és
délután. Beáll a zordon évszak, mihamar járhatatlanok az utak a viharok
szárnyán megérkező hótól; a magyar-orosz népével, barmával behúzódik
kunyhójába és félálomban hallgatja a postaszán csilingelését. Milyen
bús, emberietlen élet folyik télidőben a rutén falvakban: arról csak
annak lehet fogalma, aki már elakadt útközben a hófergetegben ilyen
ringyes-rongyos falucskában! Az emberi és állati trágya közvetlenül a
lakóház ajtaja elé kerül, mert meleget tart az is, mint a betapasztott
ablak. Napközben alig látni valakit a szabadban, utcán, korcsmában. Az
eresz alatt füstölgő házikókban bujik el a falu népe s álmaival,
babonáival foglalkozik. Könyvnek, újságnak persze híre-hamva sincs. Az
asszonyok, lányok délután fonnak, szőnek. A háztetők felett zúgó vihar
alatt összebujnak a fiatal nők egy-egy kiválasztott háznál, mesét
mondanak és fonják, szövik egyszerű ruhájukat, az inget. Ha egy idegen
férfi betoppanna az ajtón, nyilván az ördögnek néznék. Pedig az
orosz-magyar nők, amíg fiatalok: oly üdék, mint a vadvirágok. Szőke
hajuk, lenvirág szemük, gyengédségük megigézi az utazót. Nekem mindig a
szerény kis nefelejts jutott eszembe, ha utazásaim közben erdők szélén,
patakok partján fiatal rutén nővel találkoztam. Ámde nem sokáig bírják e
nép tavaszi virágai az életmód zordonságát, a sorvasztó böjtöt. A
savanyú répa és káposzta, amelyet télidőben közös hordóból, kanál nélkül
fogyaszt a háznép: silány táplálék az életerő fenntartásához. Az
orosz-magyar azt mondja, hogy télen úgy sincs szüksége testi erejére s
ezért nem táplálkozik, mint akár a föld bogara, amely dermedt
mozdulatlanságban tölti a telet. Nem ritka az olyan fiatal orosz-magyar
férfi vagy hajadon, aki még sohasem evett húst életében, de pálinkától
már részeg volt az apja temetésén.
Az egyház által kiszabott és az önként vállalt böjtölést kell
rendszabályozni ennek a szelíd, csendes népnek a történelmében. Meg kell
tanítani enni, táplálkozni, erőt és vidámságot gyűjteni nemcsak az
alkoholból. Meg kell tanítani őt a könyvek, olvasmányok örömére, az
életnek sok színére, az emberi boldogság pálinkamentes részeire. Meg
kell tanítani őt járni, mint a gyermeket. Beszélni, érezni, örvendezni,
mosolyogni, hogy az öregség ráncait eltüntethessük e népnek arculatáról,
amely búsan meghúzódik már a gyermek ajkszögletében, elhervasztja az
ifjú nőket, koravénségre ítéli a még életerős férfiakat. Meg kell
menteni e népet az önkéntes éhezéstől, a borzalmas böjtöléstől, hogy
ifjúsága ne egy-két esztendeig tartson csupán. A mult nyáron még üde,
szagos hajadon mosott a pataknál. Az idén fonnyadt vénasszony mereszti
rá fénytelen szemét az utazó kocsijára. A temetők telve sírokkal,
amelyekbe életerős emberek temetkeznek, a kuckókon korai aggastyánok
lesik a gyönge meleget, a nők alig képesek szoptatni gyermekeiket.
Életet kell adni ennek a népnek: mielőtt a pálinkáról akarjuk
leszoktatni. Ha most, nyomban megvonnánk az orosz-magyartól az alkoholt,
rövidesen kipusztulna az egész néptörzs.
*
Napfényben és hóviharban eleget utazgattam e tájon. Örvendeztem a
faluszéli csűrök szalmatetőinek, emberi hangon szólott hozzám az első
kutya, amely kocsimat vagy szánomat megugatta, sok mindent gondoltam az
ablakról, amelyet házikókon láttam fürészporral és sárral betapasztva, a
néma udvarokról, amelyeknek havában magányos gyalogösvényt tapos a
gazda. Úgy mentek, mendegéltek tova utam mellett a kis falvak, mint az
emberi nyomorúság, az örök szegénység változatlan, mindig egyforma
képecskéi. Nagyon ismerősnek kell lenni ezen a tájon, aki egyik embert
meg tudja különböztetni a másiktól. A ruházkodásuk egész vármegyékre
kiterjedően egyforma. Bús, szürke halina-posztóban, kopott gubában,
bocskorban vagy mezítláb jönnek ők elő az országutakon. A férfiak
borotválják az arcukat, rövidre nyírják a bajszukat, mert nem szeretnek
szakállt viselni, mint rokonaik, a nagyoroszok, akiket bakkecskének
csúfolnak. Széles, vastag, zsíros kalapjaik elpusztíthatatlanok,
örökségbe megy egyik nemzedékről a másikra. Még téli báránybőrsüvegüket
is csak nagyritkán cserélik. Szürke vagy fekete gubáikban, derékszíjjal
a derekukon, bőrtarisznyával az oldalukon itt élnek évszázadok óta és
látszólag semmit sem változtak. Nem lehet észrevenni, hogy a régi ember
kiment a ruhából a temetőbe, új ember büszkélkedik a rézszeggel,
gombokkal kivert tarisznyával. Még tán a nevük is ugyanaz marad. A
szegénység örökké talpon álló hadserege, lelkek, amelyek már eleven
testtel elkárhoztak a mindig ugyanolyan, egyforma életre, emberek,
akikkel nem történik semmi, mint apáikkal, élnek, hogy észre sem vették,
hogy elmúlott életük, böjtölnek, lerészegednek, karácsonyt, esküvőt
tartanak, aztán elmennek a temetőbe. Ugyanazok most is, akik száz
esztendővel előbb voltak. Ott tolonganak a határszéli vasúti
állomásokon, hosszú hajukat hátrafésülve, fedetlen fejjel állnak úr,
szolgabíró előtt, arcukon az örök alázat, lemondásos szürkeség,
fénytelen élet. Mennek, mendegélnek girbe-gurba országutaikon, mintha
sohasem gondolnának semmire, céltalanul barangolnak hegyeik között,
elmenekülnek a városokból, sőt falvaikat is nyomban elhagyják, amint
enged a szigorú idő. Künn élnek a havasokon, hegyhátakon, réteken,
fészekaljban, mint a vadmadarak. A háznép ritkán bomlik fel. Gyerekek,
öregek, asszonyok és háziállatok lehetőleg együtt vannak, addig, amíg
élnek. Egy test, egy lélek minden család. Ha valaki meghal közülük:
megsiratják, a holttest jelenlétében, szinte részvételével:
lerészegednek, aztán gyorsan felejtenek.
Egyszer egy faluba érkeztem határszéli bolyongásaimban, ahol a pap (régi
ismerősöm) elvezetett egy házhoz, ahová ő halotti torra volt hivatalos.
A halott, akinek torára készülődtünk, még élt, de az ágya már a
mestergerenda alá volt tolva, égő gyertyát adtak a kezébe és a kántor
fejére tette az evangeliumi könyvet és a könyv olyan lapon nyílt ki,
ahol alig volt vörös betű. Minden jel meg volt arra, hogy a beteg
rövidesen meghal.
Öregember volt a beteg. Egykedvűen tartotta kezében a gyertyát, hisz már
délután megkapta az utolsó kenetet. Talán eszébe se jutott, hogy
reggelig éljen s résztvegyen a saját halotti torán, amelyre a háznép már
ugyancsak serénykedett. Az asztalt megterítették vászonnal, mert a
halottnak a helye a ládán lesz. Pálinkát, kenyeret készítettek a papnak,
kántornak, harangozónak. Ámde senkisem nyúlt a várvavárt elemózsiához,
mert az öregember még mindig tartotta a gyertyát. Lassan múlt az idő. A
kántor időtöltésül megpróbálgatta az evangeliumos könyvet az öregember
kopasz homlokán. Vállát vonogatva jelezte, hogy nem tehet róla. A könyv
mindig ugyanazon lapon nyílik, ahol kevés a vörös betű. A harangozó,
mint egy unatkozó strázsa, egyik lábáról a másikra nehezedett. A pap
székre ült és halkan kopogott az asztalon.
– Bátyuska, nem félsz a haláltól? – kérdeztem.
Az öregember szemét az égő gyertyára meresztette, mintha azt nézte
volna, hogy meddig tart még a gyertyaszál. Aztán hangtalanul megcsóválta
a fejét.
A háznép tett-vett a szobában. Egy öregasszony, egy fiatal nő és egy
közömbös suhanc voltak az öreg hozzátartozói. Néha megtapogatták az
öregember kezét: vajjon elkezdhetik-e már a sírást? Künn a havas estében
lábak topogtak, suttogások hangzottak, szomszédok, akik majd zsoltárt
énekelnek. Mikor hangosodott a beszélgetés odakünn, a harangozó, mint
hivatalos személy, kinyitotta az ajtót és kiköpött.
A bátyuska pedig nézte, kimeredt szemmel leste a kezében égő gyertyát.
Már nem figyelt semmire, ami körülötte történik. Nem is igen látott tán
egyebet, mint a piros nyelvecskét. Szinte pillanatok alatt megváltozott
az arca. Mind kisebb lett a feje. Végül kicsiny lett, mint abban az
időben, amikor anyja szíve alatt élte életét. Az élet visszafelé futott
az arcán. Talán átsuhant előtte minden, ami történt véle, mint egy
vándormadár képe vonul át az alkonyodó éghajláson. A gyertya reszketni
kezdett. Ingadozott, hajladozott, felágaskodott, meg lehanyatlott. Az
élet volt ez, amely most válik el a fiatalkor zöld erdőitől s a komor
vénség hervadt mezőitől. Képektől, arcoktól, melegségektől, ölelésektől,
az életben maradó szavaktól s a tovább pirosló hangoktól elmúlik egy kis
lehelet. A gyertya nagyot koppant a földön, az öregember feje
hátrahanyatlott és sötétebb lett a szobában egy lélekkel.
A háziak nekiláttak, hogy az öreget az ágyból a ládára cipeljék.
Kimentem a házból.
Januáriusi éjszaka volt, tiszta, szélmentes, csillagsugáros, amilyen
ritkaság itt a Kárpátok között. A csillagok az égboltozatra fagytak.
Ilyen hideg éjszakákon senki sem vágyódik a csillagokba.
A hegyipatak a malomgátnál sustorgott, mint a főtt víz. Talán ezen az
éjszakán dermedt jéggé a zuhatag, amelyet idáig nem tudott gyeplőjébe
kapni a tél. Halottak a hegyek, a hótól szikrázó erdők. Mélyek a
völgyek, hogy feneküket sem láthatni. Áll a nagy éjszaka a világ felett,
mintha többé nem lenne feltámadás. A bádog Krisztus a falu végén
elárvultan terjeszti ki karjait. Az országút néptelen és a beláthatatlan
messziségbe visz. A halál éjszakája. Nem volna csoda, ha jéggé fagyott,
lepedős kísértetekkel találkoznék a gyalogúton.
Debrecen.
A multja oly sok legendával, mesemondással van telve, mintha századokig
minden Debrecenben történt volna, amit a költőknek feljegyezni érdemes.
A Királyhágón túl Kolozsvár, a Tisza mentén Szeged, a Hortobágyon
Debrecen voltak azok a magyar városok, ahol a legendák, történetek
összegyülekeztek a tornyokon, mint vándormadarak. Jókai egy láda könyvet
írt Debrecenről, – mintha kétszáz esztendeig minden tréfás vagy regényes
magyar férfiú a debreceni kollégiumba járt volna. Mikszáth és mások is