A szakállas férfi az asztalnál dolgozott. Dolm Rausysnak hívták, harmincas évei elején járt, rövid, barna szakálla és dús göndör haja volt.
Épp egy madarat hajtogatott papírból. Szerette ezt az időtöltést és úgy nézett ki, hogy tehetséges is benne. A falutól úgy fél mérőfalnyira lakott egy kisebb toronyszerű, kétemeletes kőépületben.
Nem volt magányos alkat, bár birtokában volt a misztikus tudományok egyes arkánumainak. Öreg mestere a messzi Xsîtben élte magányos napjait. Vagy 7 éve már, hogy elváltak és Dolm Quabȏa-ba jött.
Gyakran bejárt a faluba, az emberek ismerték és becsülték. Nem számított különcnek: néha ő is mulatozott a városőrökkel, belekeveredett egy-két verekedésbe, bár alapvetően nyugodt természetű volt.
Most viszont bántotta valami. Nagyot sóhajtott, majd nekiállt összeszedni a rituáléhoz szükséges kellékeket. Füstölő fanyar szaga lengte be emeleti szobáját. Leterített egy szőnyeget, leült, majd ellazította magát és kiürítette az agyát. Szavalni kezdett. Egy névtelen abÿrnossi költő versét. Nagyon szerette. Lassan előhívta az érzetet, ami mindig segítette. Harmónia. Egy rezgésen a világgal, a természettel.
Érezte maga körül a manát. Mindenütt. Belemarkolt, összesűrítette, majd szétlövellte mindenfelé. A Hívás végighullámzott a környező tájon. Várt. Lassan visszazökkent a valóságba, csak a harmónia kellemes érzete maradt hátra. Felállt és kezdett elpakolni. Főleg a könnyű és sérülékeny tárgyakat. Halkan elmosolyodott. Rányitotta szemét az anyagon túli világra.
Egyszeriben hatalmas szél csapott be az ablakon és körbeörvénylett a szobában, végül Dolm hajába csimpaszkodott és teljesen összekuszálta, miközben magas, vidám, vásott nevetés (visítás) hallatszott:
– "Nnnnyiiiiiiiiiiiiiiiiiihihihihihihihihi...."
Dolm üdvözölte a szellemet. <Kedves mosoly érzete, régi ismerős>
<Kíváncsiság intenzív érzete>
<Suhanó táj, öregember arca, feladat, fontos>
<Beleegyezés, öröm, segíteni vágyás>
Dolm ismét szavalni kezdett, előhívta az érzetet és a szellemre koncentrált. Nyakéknek látta most, varázslatát pedig ékkőnek, amit belehelyez. Kész volt. A szellem Auráján Dolm Aurájának világoskék árnyalatai fodrozódtak.
– Most menj. <A gazda leoldozza a nyakörvet a kutya nyakáról, intés, mehetsz>
A szél kiszáguldott az ablakon.
Dolm csak mosolygott. Régóta ismerte és szerette a szellemet. Leült az asztalához és hajtogatni kezdett. A papírból egy kutya alakja kezdett kibontakozni.
Három hét telt el. Dolm épp tűzifákat rakott a kandallóba. Kezdett hideg lenni. Egyszer csak lágy szellő csapta meg az arcát, körberepülte, majd beleült a hajába - ezúttal nem borzolta össze.
Dolm rányitotta a szemét a szellemre.
<Kérdés, izgatottság>
A hajában gubbasztó szellem ekkor megnyitotta Auráját és kiengedte a hely hangulatát, ahol járt. <Nyugalom, megbékélés, elmúlás, belenyugvás hangulata, az elemek harmóniája>
Dolm lassan átballagott a másik szobába miközben kitörölte szeméből a könnyeket. A szellem kiröppent a hajából, majd tanácstalanul repdesett a szobában. Olyan volt most, mint egy féléves kisgyerek lefelé görbülő szájjal, a sírás előtti pillanatban.
Ekkor vette észre a papírkutyát. Körbeszállta, majd lassan belebújt és elszunnyadt.
Halk percenés - a kutya szája kicsit felfelé görbült...
(Ailtas)